Sánta Gábor
Távlat
Kisszobánk ablaka. Könyökömet
töri a könyöklő pattogzó festéke.
Bámulom a nyárfákat és a tornyos
felhőket. S váratlanul, mint ahogyan
kiderül a szív öröklött gyengesége,
belém nyilall: a nagyapám szemével
nézek! Bár más volt minden, de a fák
már akkor égig értek, és a felhők
puttonya épp úgy a földön rongyolódott
el, mint most. S így nem változik
semmi, csak, ha nem lesz olyan, aki
az én szememmel nézzen. – Valami
töri a szemem a kisszobánk ablakában.
Nem. Aktuális
Na, J. A.
A beszéd változik,
a hallgatás marad,
és mégis szólni kell;
csendben nő a harag.
Számban gyűlik a nyál.
Tartom. Egyre több lesz.
A szó bugyborékol,
s elhal, mint a vadnesz.
Négy tanka
Mint amikor a
hangyaférjet útjára
engedi a nej:
„Amit gyűjtesz, hozd haza!
De te jöjj, ne a kincsed!”
Keresztes póktól
elkötött léghajóján
hangya menekül.
Csodás szabadulását
nyolc dühös szem követi.
Szirom-deszkán kis
hangya siklik alá egy
rózsabokorról.
Várunk! Hozz üzenetet!
– kiáltoznak utána.
Hintalovamon
száguldozom. Csupán így
jutok előbbre.
Sánta hasonlattal: a
helyben járás tétlen tett.
Néhány haiku
Borsónyi jegek
pattognak a párkányon.
Látlak, haiku!
Darvak krúgatnak,
pedig már hervadnak az
első ibolyák.
A szomszédban sír
valaki. Etetőnkön
régen járt madár.
Fénylő fűszálak.
Eláztak vagy izzadva
tartják az eget?
Nekem esőcsepp,
neked tenger. A lét csak
ennyi. Vagy annyi.
Rigó csattog a
fiókáinak. Hogyan
érthetném ezt meg?
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.
Főoldal
