Acsai Roland
Nagymama karjába
A játszótér jó dolog.
Vannak ott mászókák
és motorok
(nem az enyémek, de kölcsön szokták
adni nekem őket, mármint a motorokat),
és hinta lebbenti a szoknyát,
meg engem az égbe, kijárunk oda sokat.
Anyával délelőtt,
apával délután. Az egyiken van egy kisvonat
is.
Beleülök, és máris Kaposvárra
visz,
egyenesen a nagymama karjába.
Tavasszal telet
Apa óvodája előtt pingvinek álltak. De jó lehetett!
Persze csak szobrok, nem igazik,
mert apa nem a déli sarkon született.
A hátukra lehetett mászni, hátha valamelyik hazavisz…
Ám azok csak álltak, soha nem indultak el veled.
Se úszva, se totyogva, vagyis…
Vittek ők minden gyereket:
de csak képzeletben, a kis
talpaikon tipegve. Tavaszból varázsoltak telet.
Nem csíptem
Apa ma azt mesélte,
hogy kiskorában az egyik barátja
megfogott egy verebet, de az lett a vége,
hogy az ujjába
alaposan belecsípett,
és ijedtében elengedte. Az égbe szállva
a veréb szabad így lett.
Az én ujjamba eddig csak a papagájunk csípett bele,
a rácson át (de ez mindegy),
és egyáltalán nem csíptem, és nem csípnéd te se.
Volt egy fehér papagájunk
Volt egy fehér
papagájunk, egy hullámos ‒
csicsergett, ahogy belefér.
Aztán egyik reggel, amikor álmos
szemmel kiléptem, azt vettem észre,
hogy a kalitkája máshogy
néz ki: üres. Hiába kerestem, nem találtam mégse.
Éjjel a felhők közé szállt apa szerint.
Ma reggel havazik végre
megint:
papagájunk fehér tolla az ablak előtt
hópehelyként kering,
égi kabátba belenőtt.
