Várfalvy Emőke
Pinyu és a fagyi
Ősztől tavaszig Pinyu kényelmesen megvolt a házban, Zsoca kapucnijában, vagy, ha már kezdett nagyon melegre fordulni az idő, elbújt a pincében vagy a hűtőben.
A nyarakat azonban nagyon megszenvedte.
– Elolvadok – panaszkodott, és olyan szomorúan festett az árnyékban kiterülve, mint egy leejtett, szétfolyt fagyigombóc.
– Gyere pancsolni – bíztatta Zsoca, de ahogy megközelítette a medencét, anyu rájuk szólt:
– Pinyu nem vízijáték.
– De melege van – tiltakozott Zsoca, és hogy legjobb barátját felvidítsa, kiült mellé az árnyékba.
– Miért is jöttem ilyen meleg országba – sóhajtott a kis pingvin. – Maradtam volna a sarkkörön! Meg ott van Grönland, Finnország és Alaszka! Ó, a mindig hűs Alaszka!
– Pinyu, én úgy tudom, hogy pingvinek csak a Déli-féltekén élnek. Afrika, Ausztrália meg Dél-Amerika csücskein. Egyik sem tűnik épp hűvös helynek – magyarázott Zsoca, aki nagyon büszke volt, mennyi mindenre emlékszik a nagyitól kapott pingvines képeskönyvből.
– Ausztrália? Ugyan! Talán Ausztria. Gyönyörű, magas hegyek. Alpoknak hívják, ha jól emlékszem. És hó, hó meg jég mindenütt – motyogta Pinyu, fejét Zsoca ölébe hajtva.
– És lila tehenek – vigyorgott a kisfiú a lehunyt szemmel ábrándozó Pinyun. – Biztos, hogy Ausztrália volt! Ott élnek a kenguruk meg a koalák. Nagyi ezt olvasta.
– És a lila tehenet is ő olvasta? – kérdezte Pinyu kicsit sértődötten.
– Nem, azok a csokipapíron vannak. A csokihoz az Alpokból jön a tej. Lila tehenek adják, azért olyan finom – Zsoca egészen megéhezett a csoki gondolatától.
– Komolyan? – ült fel Pinyu. Már egyáltalán nem volt kedve ábrándozni.
– Dehogy, csak vicceltem – nevetett Zsoca, és elkezdte felráncigálni a rövidnadrágját.
– Most hova mész? – érdeklődött Pinyu, és ő is talpra állt. Már eléggé unta az egyhelyben hűsölést.
– Annyit beszéltünk édességről, hogy muszáj ennem egy fagyit.
– Mehetek?
– Persze, biztos neked is jut egy gombóc a bérlettel – mondta Zsoca, és fejébe nyomta szalmaszínű napkalapját.
– Milyen bérlet? – kérdezte Pinyu, miközben igyekezett lépést tartani az előtte trappoló Zsocával.
– Fagyibérlet. Papától kaptam. Végvári bácsi minden nap ad egy gombóc fagyit a papa számlájára. Így van kikalkulálva.
– Mikulálva?
– Számolva.
– Ja, a számot azt értem. És a fagy! A fagy nagyon jól hangzik. Vajon nekem is jut belőle? Mondd csak, táblában adják vagy tömbben?
– Jaj, Pinyu, tényleg nem tudod, mi az a fagyi?
– Még sosem vittél magaddal, hogy tudjam.
– Ez igaz, de majd most meglátod. Itt is vagyunk!
Végvári bácsi a törzsvendégeknek kijáró tisztelettel fogadta a szomszéd házban lakó Zsocát, aki június elejétől mindennap megfordult a cukrászdában, és papának hála, sosem maradt fagyi nélkül.
– Csókolom – köszönt a kisfiú –, elhoztam a barátomat is.
Végvári bácsi összehúzta ősz szemöldökét, és kicsit ki is hajolt a fagylaltos pult mögül, hogy jobban szemügyre vegye a különös vendéget.
– Csókolom, Pinyu vagyok – mutatkozott be a pingvin, és nagy érdeklődéssel szemlélte a párás, hideg leheletű fagyis pultot –, én is kérek egy kis fagyit. Tetszik tudni, ebben a melegben, a magam fajta téli állatok nem érzik valami jól magukat.
Végvári bácsi megértően bólogatott:
– Meghiszem azt, kis komám. A fagylalt igen jól hűsít. Mondd csak, milyen ízt szeretnél?
– Milyen van? – kérdezte Pinyu lelkesen.
– Elmondhatom én? – lelkesedett Zsoca, aki betéve tudta Végvári bácsi fagylaltválasztékát. – Ez itt Nemuncsi Puncs, ez Csettintős Citrom, ez Csodajó Csokoládé, ez Varázs Vanília, ez Hókusz Kókusz, ez Bámulatos Barack, ez meg itt a Pisszentős Pisztácia. Melyiket szeretnéd?
Pinyu egyik lábáról a másikra állt, mint mindig, ha zavarban volt. Végvári bácsi egyik kezében a tölcsérrel, másikban az öblös mérőkanállal várta, hogy első pingvinvendége végre válasszon.
– Na? – kérdezte Zsoca, egyre türelmetlenebbül. – Ha nem tudsz dönteni, kérhetünk egyformát is. Nekem a csoki a kedvencem.
Pinyu kibökte:
– Halas nincs?
Végvári bácsi sűrű, fehér szemöldöke először a homlokáig szaladt, aztán nevetni kezdett. Úgy nevetett, hogy a tölcsért is kiejtette a kezéből, és elő kellett keresnie nagy, kék kockás zsebkendőjét, hogy letörölje vele a nevetéstől kicsorduló könnyeit.
– Halízű fagyi? Na, hallod, kis komám! Negyven éve vagyok cukrász, de ilyen különlegességet még senki sem kért.
Pinyu először sértődött volt, hogy kinevetik, aztán, mikor látta Végvári bácsi őszinte meglepetését, kezdte büszkének érezni magát.
– Tudod, mit? – mondta az öreg cukrász. – Holnapra lesz.
Másnap a cukrászda előtt megmozdulni sem lehetett. A Naplás-tavi Horgász Kör minden tagja ott sorakozott, hogy az elsők között kóstolhassa meg Végvári bácsi új fagyiját: a Mélytengeri Makrélásat.
Persze, az első gombóccal megvárták Pinyut, aki ugyan nem evett a fagyiból, de boldogan hűsölt a kellemes, halszagú massza árnyékában, míg Zsoca elnyalta a saját fagyiadagját.
