Borsi Bálint
Szesztina a büdös lefolyóról
Csak forgolódsz, és ismét felidézed,
hiába nincsen hozzá semmi kedv,
a szíved vízköves, rossz lefolyó,
lemenni nem tud évek hordaléka,
az agyba felszivárog valami,
fél lábra állsz, ugrálsz, de benn marad.
Mint egy poloska ősszel, benn marad,
és emlékszel pedig, sőt, felidézed,
hogy már kitetted, mégis, valami
érthetetlen módon, mint a kedv,
a rossz, vagy mint a kásás hordalék a
csatornaparton, ott van. Lefolyó
sminked ragad, büdös a lefolyó,
fakó a bőröd, félsz, hogy úgy marad,
hogy rád tapadt az évek hordaléka,
a vécén ülve sírsz és felidézed,
vagy elkezded, de fogy hozzá a kedv,
hogy miért is voltaképpen. Valami
megnyugtató de kéne, valami
bizonyos, mint egy rozsdás lefolyó,
miről tudod már, végsősoron kedv
kérdése az, hogy rossz meddig marad,
majd megcsináltatod. De felidézed,
mióta gyűlik már a hordalék, a
sok szemhunyásnyi éjjel hordaléka,
és hányszor történt tényleg valami,
beleborzongsz, hogyha felidézed.
A Duna parton ülsz, és lefolyó
időd dobálod kővel. Ez marad.
Unottan elkacsázgatás a kedv:
se rossz, se jó, se semmilyen, csak kedv.
A jobb és rossz napok sok hordaléka
is egyformán a felszínén marad,
talán oldódik közben valami,
fel ne idézd a bűzlő lefolyót,
beleszédülsz, hogyha felidézed.
És felidézed. Felbugyog a kedv
le nem folyó, nehézkes hordaléka.
Valami megy, valami ottmarad.
Tengerre néző
a szívverés a gyíkneszekre passzol,
a víztükörbe bámul ott a hegylánc,
ahogy mikor kimész (megint nem alszol),
hogy arcot moss, s egy új barázdát meglátsz,
hevült betonnak át a hézagán, ott
megannyi biszbasz szökken élni dacból,
toboz potyog le, hogyha lépsz, na látod,
a szívverés a gyík neszére passzol,
a vér kering (sirály, ha halra les),
megannyi biszbasz szökken élni dacból,
az ember botlik egyet, transzba es,
megannyi biszbasz szökken élni dacból,
hevült betont feszítve, bármi áron,
a szívverés a gyík neszére passzol,
és szenderülsz kabóca-áriákon.
