Csorba Piroska
Az első padban
Az első padban
soha nem ül senki,
csak ha nagyon muszáj,
ha nincs máshol hely.
Az első padban a tanár folyton
farkasszemet néz veled,
rálát a füzetedre,
a meg nem írt házi feladatra.
Látja, hogy bajuszt rajzoltál Beethovennek.
Nem haraphatsz bele az almádba,
nem ihatsz egy korty vizet
az első padban,
nem esemezhetsz
a lebukás veszélye nélkül.
Olyan közel van a tábla,
hogy beleszédülsz.
Az első padban védtelen vagy,
ezért soha senki nem ül az első padba.
Az első pad tulajdonképpen teljesen fölösleges.
Csakhogy, ha kivinnék az osztályteremből,
akkor a második pad lenne az első,
és ugyanúgy nem ülne oda senki.
A problémának
– akár egy rosszul felírt egyenletnek –
nincs megoldása.
Viselj el
Viselj el engem
akkor is, ha elviselhetetlen vagyok,
és szeress akkor is,
ha nem vagyok szerethető,
ha még magamat sem tudom szeretni.
Ne szidj le,
ha újra meg újra elfelejtek valamit,
mert a szidásokat
nem felejtem el,
csak úgy teszek, mintha nem érdekelne.
Ne mondd, hogy csalódtál bennem,
mert épp eléggé fáj,
hogy én is folyton csalódom magamban.
Ne faggass,
mert akkor biztosan nem tudom elmondani,
amit nem tudok elmondani.
Ne utasíts rendre,
ne parancsolgass,
mert azzal megakadályozod,
hogy én parancsoljak magamnak.
Ne példálózz,
mert elveszed a kedvemet.
Legyél olyan velem,
amilyen akkor voltál,
amikor még nem születtem meg.
Emlékszel?
Te mesélted,
hogy csak vártál és szerettél,
figyelted, ahogy rugdalózom odabenn,
és elképzelted,
milyen jó lesz megölelni,
szeretni engem.
Mi lenne,
ha meg se próbálnál nevelni,
csak szeretnél engem,
és örülnél,
hogy a világon vagyok?
XL-es
A gyerekek nem olyanok,
mint a cipők,
nem lehet megszámozni őket
méret szerint,
hogy van 36-os, 39-es vagy 40-es,
és a 36-os mind egyforma.
Az egyforma méretű gyerekekkel ez nem így van,
például két hetedikes
vagy két kilencedikes
sosem egyforma.
A gyerekek nem is olyanok,
mint a póló,
amiből választhatsz S-est, M-est, L-est,
netán XL-est, XXL-est,
és máris kényelmesen érzed magad.
A gyerekek néha kényelmetlenek,
és épp fordítva van velük,
mint a pólókkal:
egy S-es gyerekkel, vagy pláne egy XS-esel
sokkal kényelmesebb,
mint egy XL-esel.
Szerintem ezt
mindenki tanúsíthatja,
akinek kisebb méretű testvérei vannak.
Velük elégedettek a szülők,
és ők is elégedettek a szüleikkel.
Ez valami kölcsönös megfelelés,
ami idővel kölcsönös meg nem feleléssé változik.
A szüleim
Néha keresztülbeszélnek rajtam,
mintha ott se lennék.
Azt mondják:
„Ez tűrhetetlen!”
„Látod, megint mit csinált az iskolában!”
„Kérdezd csak meg tőle!”
Mintha ott se lennék,
átbeszélnek a fejem fölött.
Akár a pingponglabda, ide-oda röpködnek a szavak.
Én vagyok a háló,
nem tudok megmozdulni.
Máskor meg nem szólnak egymáshoz,
engem használnak szavak helyett:
„Mondd meg apádnak,
nem vagyok hajlandó folyton utána pakolni!”
„Mondd meg,
ha lenne szíves a zokniját,
a cipőjét,
a táskáját,
a vacsora után az asztalt!”
Apa persze hallja,
és én persze nem ismétlem el az egészet.
Tudom,
csak azért iktatnak közbe,
hogy ne kelljen közvetlenül egymáshoz,
hogy ne kelljen egymással.
Azt hiszik, így majd nem lesznek sebeik.
„Te pedig mondd meg anyádnak,
hogy amíg ő a fodrásznál,
a kozmetikusnál,
a műkörmösnél,
addig én…
És amíg ő a barátnőivel,
addig én…
Mondd meg anyádnak,
hogy nem vagyok hajlandó
nyelni többet,
elég, amit a főnökömtől,
a főnököm főnökétől…
Az egész világ fölöttem van,
ne csinálja már ő is!”
Így megy elalvásig.
A szobájuk ajtaja nyitva van.
Látom őket,
egymásnak háttal,
az éjjeli lámpa fényénél
anya egy bulvárlapot olvas,
apa esemest.
