Mazán Nikolett
Így ugorj fejest az irodalomba!
Szex, drogok, vaddisznó – már csak a rock and roll hiányzott a sorból, és rögtön olyan érzésem támadt volna, mintha ajándékutat nyernék egyenesen a ’80-as évekbe, ahol szintén ott a fű, az alkohol, a száguldás és a haverok, pedig csupán alvást, iskolai kötelességeket és közösségi életet feláldozva, végigfaltam Totth Benedek Holtversenyének kétszázötven fájdalmasan rövid oldalát. Ő pedig nem hezitált, azonnal a mélyvízbe hajított. Az összes lehetséges tekintetben. Még szerencse, hogy közben megtanultam együtt úszni az árral.
Viszonylag korán rádöbbentem, hogy ezúttal nem a Nicholas Sparks regényeiből jól ismert, olyannyira imádott szerelmi szálakra és gyengéd érzelmekre kell számítanom, mert itt egyértelműen valami egészen más kaliberű élmény vár, amelyre rögtön az első mondat tökéletes bizonyítékul szolgált. Noha gyakran szívesen maradok a jól megszokott, kellőképp kiismert műfajnál, ráadásul nekem a happy end és romantika kombó az örök favorit, vannak alkalmak, amikor elkél az újdonság, az azzal járó kellemes izgalom: vajon tetszeni fog-e a választottam, egy addig ismeretlen szerző világa – minden bizonnyal ezért kezdtem neki az olvasásnak. Életem egyik legjobb döntése volt.
Egyszerűen indul a történet, elvégre mi ne lenne abszolút természetes egy a fatertól lenyúlt sportkocsiban éjszaka betépve száguldozó baráti társaságban, és mégis, az ember azon kapja magát, hogy hatalmas erővel szippantotta be a sztori, ezerrel pörögnek a képek, a látszólag jelentéktelen pillanatok szélsebesen repülnek el, és az olykor semmiről szóló, üres, valahogyan mégis elgondolkodtató párbeszédekből csak tíz oldallal később néz fel, rádöbbenve, hogy olvasás közben teljesen megfeledkezett a körülötte zajló történésekről, a komplett külvilágról. Ekkor már sejthető, hogy innen nincs visszaút.
Trágár beszéd, erőszakos jelenetek, csak mellékesen megjegyzett, sokszor mégis arcpirító háttérinformációk – egyszerre vonzott és taszított, aminek a miértjét képtelen voltam megérteni. Sokszor csak a kíváncsiság hajtott. Az eseményeket folyamatosan pörgette az egyedi beszédmód, aminek köszönhetően fel sem tűnt, hogy falom az oldalakat – azt éreztem, ez az én nyelvem, a hozzám hasonló kamaszok szóhasználata, de kellemes meglepetésként nem a sokszor filmekben viszontlátott, már-már kínosan erőltetett módon. Abszolút természetes volt. Nem találtam különleges üzenetet, nagy életbölcsességet a sorok között, egyedül arra jöttem rá, hogy ezek a karakterek pontosan olyan hétköznapi emberek, mint én vagyok, vagy bárki a korosztályomból, mégsem tudtam megszeretni őket. Igazán senkit. Kedvelni igen, hiszen rengetegszer nevettem a vitákon, a kiszólásokon, de a személyiségük túl üresnek tűnt számomra ahhoz, hogy mélyebben kötődhessek hozzájuk.
Majdnem a történet legvégéig biztos voltam benne, hogy rendhagyó módon nem lesz csattanó, nem lesz fordulat, csak egy kisebb részletet figyelhettünk meg néhány úszó középiskolás mindennapjaiból, akik az „élj a mának” elvét követve, a drogtól a fegyverhasználaton át a cserbenhagyásos gázolásig mindent bevállalnak, a versenyeket pedig valóságos élet-halál harcként élik meg – egymás között is. Aztán a befejezés előtti utolsó pillanatban lehullt a lepel, összeállt a kép, én pedig sokkos állapotban, magam elé meredve szorongattam a könyvet, miközben a gyomrom akaratom ellenére szűkült gombostű méretűre. Még sosem éreztem ilyet azelőtt.
Született könyvmoly lévén a szó legszorosabb értelmében végigolvastam a kamaszéveimet, mindeddig mégsem akadt dolgom olyan művel, aminek hála a család nem ért ki miattam időben a buszmegállóba, vérre menő harc robbant ki abból adódóan, hogy vajon megéri-e passzolni az éjszakai alvást egy „hétköznapi” könyv miatt (a válasz mindenképpen egy határozott igen), az iskolából jövet a kelleténél két megállóval tovább utaztam a járaton, vagy hétfő este, kilenc végigszenvedett óra után, a szokásossal ellentétben csak azért maradt bennem minimális életkedv, mert hazafelé döcögve ismét felcsaphattam az akkorra agyonforgatott kötetet, miközben magamban folyamatosan azért rimánkodtam, hogy a bal oldalt immáron vörösen lüktető táj addig adjon még elegendő fényt, amíg ezt a fejezetet végigolvasom. Aztán amikor ebből még egy, majd még egy fejezet lett, a nap pedig lement, mobillal világítva húztam meg magam az egyik hátsó ülésen.
Életemben először találkoztam olyan regénnyel, amelyben nem volt szükség életre szóló tanulságra ahhoz, hogy hetekkel később is eszembe jussanak a számomra leginkább meghatározó részek, amint reggel az iskolába gyalogoltam, vagy a szobámban pakoltam. Csak a hatás, az érzés számított, amit okozott, amikor befejeztem. Azóta a Holtverseny kétségtelenül benne van a top háromban.
Totth Benedek: Holtverseny, Magvető Könyvkiadó, 2014. 3499 Ft
