Demus Zsófia
A túlélés formái
Sirbik Attila: St. Euphemia
„És megfordulhat minden: az elhallgatás voltaképp a kimondás iszonytató gyomorgörcse, a kimondás szabadságában rejlik az emberi bezártság legsötétebb alakzata.” (9.) A Sirbik Attila St. Euphemia című kötetében szereplő mottó – mely két fejezet előtt is megtalálható – rendkívül jól összefoglalja e kötet lényegét. Sirbik ugyanis azokat a szavakat keresi, melyekkel feloldható a traumatizált test, azonban arra nincs biztosíték, hogy nem egy szörnyet szabadít ki. A regény egy a délszláv háborút átélt kamasz történetszerű, töredékes gondolatfolyamát sűríti össze, akinek a túlélés lehet az egyedüli célja, pontosabban a túlélés módjának megtalálása.
A 12 hiányos, töredezett fejezet egy bácskai fiú felnőtté válását, fejlődésfolyamatát meséli el, melybe beleszólt a háború. Ezt a változást mintha a mondatszerkesztés spontaneitása is hangsúlyozná: gyakoriak a többszörösen összetett mondatok, a szereplők szólamainak jelöletlen váltása, az egybemosott gondolatok. A háború és a kamaszkor okozta szétesettség az élőbeszédszerű elbeszélői formában is megmutatkozik, mely néha hátránya is a kötetnek: kiegyenlítetlen marad, hol sűrű, hol laza az elbeszélés, némely esetben követhetetlenné válik a szöveg. Bár ez utóbbi megállapítás a témát tekintve érthető lehet.
A fejezeteket tekintve minden rész előtt található egy mottószerű bevezető, mely legtöbbször bibliai idézetekből áll. Meglepő módon ezek a szövegek nem nyernek megerősítést az utánuk lévő részekben, csupán felütésszerűen mutatnak egyfajta irányt, egy választási lehetőséget, mely többször ellentétes, szembemegy a fejezettel – pontosabban a szöveg megy szembe a szent és sérthetetlen dolgokkal, amit a nyelvhasználat is tükröz. A regény nyelve sok esetben blaszfémikus, ezzel is kifejezve a főszereplő állásfoglalását, utalva az anyjához és annak vallásosságához fűződő viszonyára is. A fejezetek akár menekülési útvonalakként is felfoghatók, a tenni akarás a túlélés kulcsa lehet. Ugyanakkor jelen van az állandó szorongás és félelem, amit az alkohol és egyéb szerek még inkább felerősítenek, és amit fokoz a családi és baráti viszonyrendszer, a szexualitás, az agresszió erősödése, a káosz. Ebben a helytállásban felmerül a kérdés: ki is az igazi ellenség?
Az első 11 fejezet a (főszereplő-elbeszélő) fiú emlékezetszerű vagy azt imitáló töredékes, kalandokkal átszőtt elbeszélése. A háború jelenléte itt még mellékes, a fő hangsúly a főhősön és annak a világhoz, családhoz, valláshoz fűződő viszonyán van. Kapcsolata a családdal korántsem mondható problémamentesnek: anyja egy gyárban dolgozik, erősen vallásos, már-már az őrültség jelei fedezhetők fel rajta; apja szintén gyári munkás, aki – ha éppen nem menekül saját nudista világába – gyakran erőszakoskodik a főhőssel; a nagymamának pedig „kétes” szerelmi ügyei vannak. Az élet mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy telik, kilátástalanság és magatehetetlenség jellemzi: „körülvesz a halál, úgy éreztem, nem történik semmi történetszerű, hogy minden összevissza van és kiszámíthatatlan, hogy tele minden kihagyásokkal…” (126.) Az egyetlen elvágyódási pont a nagymama rovinji nyaralója és az ott töltött idő emléke; a St. Eufémia torony, a város felülnézete. A torony névadójának (a város védőszentjének, Szent Eufémiának) haláláról szóló történetek a cselekmény metaforájának is tekinthetők: az egyik változat szerint a vértanú túlélte a kínzásokat, egy másik szerint oroszlánok végeztek vele, de teste sértetlen maradt. A test mindkét esetben egyfajta mementóként funkcionál, mely ki van szolgáltatva az emlékezetnek. A háború hamar átvált ismétlődések sorozatába: égett hús szaga, tavasz, fémes íz a szájban, föld, fekete testek a földön – de „csak Szilvia teste jár az eszemben, hogy más is érintette, miközben én itt fekszem a földön, és merevedésem van, lehet, ez lesz az utolsó merevedésem…” (169.)
Az utolsó fejezet, melyet Jenki (a főhős barátja) narratíváján keresztül ismerhetünk meg, merőben eltér a többitől. Míg a többi fejezetben a háború csak csendes zajként van jelen, a rovinji nyár és családi kapcsolatok mögött, itt már a bombázások, a menekülés és a túlélés játszik fő szerepet. A kamaszból a háború akarva akaratlanul is kikényszeríti a felnőtt férfit, és csak a tények számítanak. „A tényekre vetem magam, a tények minden gyanakvás ellenére is egyszerűek, és az ember megkönnyebbül tőlük.” (180.)
Sirbik Attila kötetében a trauma feldolgozásánál nem az elhallgatásra, a csöndre apellál, sokkal inkább arra, hogy megkeresse a megfelelő szavakat, mely kihívás/kísérlet a formánál is megmutatkozik. Megtalálni a szavakat, megérteni a dolgokat azonban talán a legnehezebb feladatnak bizonyul, ugyanakkor egy ilyen helyzetet ki akarna megérteni? „[…]Nem is tudom, várunk-e bármit is, egy új életet talán, de azt pillanatnyilag, jól tudjuk, legfeljebb elveszíteni lehet, nem várunk semmit, csak elengedés van, én nem értem ezt az egészet.” (150.)
Sirbik Attila: St. Euphemia, Forum – Magvető, Újvidék – Budapest, 2015.
