Bende Tamás
Csak semmi takargatás
Család, szerelem, haza. Fehér Renátó első verseskötete, a Garázsmenet tömören e három verstémával – igaz, meglehetősen hanyag recenzensi magatartás eredményeként, de – jellemezhető. Bármily banálisnak is hatnak ezek a szavak, mégis csak erről van szó. Elvégre bármiről is ír a költő, valamiképpen ezek mindegyikéről ír, még ha közvetve, akkor is. Nem alábecsülendő tehát Fehér Renátó univerzálisnak ható témaválasztása, már csak azért sem, mert a család, a szerelem, és a haza mint élmény, helyzet, vagy épp tapasztalat, mind-mind alakítják az egyént, a lelket, a gondolkodást és a világlátást. Szóval formálják, és bizonyos értelemben meghatározzák is a személyiséget. Persze némi aggály felmerülhet, elvégre, hogy nem fullad-e kudarcba az ennyire általános témák felé fordulás, ott dől el, hogy a megütött hang és választott versnyelv miként képes érvényes beszédmódot kialakítani, és hogy tartalmát tekintve a vers tud-e valami olyasmit mondani, ami az olvasóból reakciót vált ki.
Fehér Renátó olyan természetes őszinteséggel, alanyisággal szólal meg, amely képes – pozitív értelemben – megdöbbenteni olvasóját („Az elhalt neme: férfi. / Egy igazán hivatali mondat / az anyakönyvi kivonatból. / Ebből derült ki, hogy egyedül maradtál / versenyben” – Anyajegy, 19.) . Nem takargat, nem húzódik bonyolult metafora- és szimbólumrendszerek mögé, hanem életszerűen, pontosan ábrázol („Azon a nyáron apám velünk élt és minket szeretett” – Pótturnusok, 13.). És jól áll a szerzőnek ez a közvetlenség, ez a versbéli kitárulkozás. Mégpedig azért, mert semmit sem akar megmagyarázni, nem von le világraszóló konklúziókat, nem akar tanítani, nem akar kinyilatkoztatni. És ez nem elhanyagolható szempont.
A kötet első harmadában egy olyan család képe látszik kirajzolódni, amely évtizedek óta kialakult szokások szerint él, és a behatároltságból, a család által állított korlátok közül a beszélő minduntalan kitörni igyekszik. Ennek a közegnek a működését már a Garázsmenet első versében megismerhetjük: „Én olyan mondatokon szoktam a beszédhez, / amiket lánykéréseken mondani kell. / Mintha másnapra úgyis mind meghalnánk, / és végre nem kéne szeretni tovább. / Ilyesmire nincs bennük semmi mértéktartás. / Ezt zsarolták belém. Ezen vesztek rajta. / És hétvégenként hiába zokogják a levesbe: / első a család. Én válaszul / megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet.” (Határsáv, 7.) A beszélő és a szülők kapcsolata sem nevezhető harmonikusnak. A gyermek-szülő viszony lelkiismeret-furdalással, bűntudattal, elmulasztott lehetőségekkel és hiánnyal terhelt. Az apa és az anya alakja többször felbukkan a kötetben, de mindig negatív értéktartományban: „Mert te rajzoltál tele anyajegyekkel. / Ezeket kötögetem össze a mellkasomon, / ha már lekaparni nincs merszem, / próbálok rájönni formára, sorrendre, de / így csak még nehezebb megszabadulnom tőled.” (Anyajegy, 19.) , „Neked lettem férfivá, hogy hagyj már végre békén.” (A hála jogán, 20.) , „Édesapám, szerettelek és megbocsátok, de nem / siratlak el, / mert te mégsem szülő voltál, csak egy idősebb / haver.” (Üvegfalú lift, 44.)
A szerelemhez mint témához köthető versek világa sem hoz idillt a kötetbe, elvégre az elváláshoz köthető lelki küzdelem és hiányérzet, tehát a veszteség feldolgozásával foglalkozó létállapot kerül előtérbe. A Fuga című versben megható módon ér össze az apa és a szerelem hiánya: „Eltűntél még tavasz előtt, / mint évekkel korábban az a férfi, / akit apámnak nevezhettem volna.” (32.)
A kötet utolsó harmadában megnyílik a perspektíva, és a versbeszélő tágabb kontextusban igyekszik meghatározni magát, és a világot, amelyben él. Kritikus szemmel, de mégis felelősségtudattal, némi gyengédséggel, féltéssel és mérhetetlen aggodalommal néz körül. Érdekes, hogy a könyvnek ebben a részében már megjelennek a kötöttebb formájú, rímes versek (Üvegfalú Lift, Makk Ász, Láthatatlanok). A közéleti témájú költemények közül talán a legnagyobb ereje az Üvegfalú Lift és a Random-ország címűeknek van. Az előbbi vers roppant kifejező mottója került a kötet hátlapjára: „Egy kicsi ország beszorult az üvegfalú liftbe, amikor / a szerelmét és a kölykét a tetőteraszra először korcsolyázni vitte.” (44.) A Random-ország látomásos alaphelyzetből indul: a beszélő felmászik a Szabadság-híd egyik turulmadarára, rágyújt, majd onnan elrugaszkodva szemügyre veszi az alatta szétterülő országot. A vers valójában egy hosszú felsorolás, amely szerint Random-ország a visszanevezett utcák, a kihagyott tizenegyesek, a pozőr költőcskék, vagy épp a költségtérítések, pártfinanszírozások, tanácsadói szerződések országa.
A kötet záró versében egy elég konkrét utalásra is bukkanhatunk („Egy régi-régi beszédet idézek, / a fiú mára zavart öregember. / Korszakká szervezte az életünket, / nem tartozom semmiért köszönettel.” – Ká-európai ismerős, 57.), ám ennek a versnek a harmadik versszakában olvashatjuk egy felnövő generáció pontosan megragadott problémáját, történetesen azt, hogy még mindig olyan mechanizmusok, módszerek és témák uralják a közéletet, amelyek e generáció tagjait finoman szólva is hidegen hagyják: „Rám nem hagytak múltat, amit be kéne vallani, / és sérelem sincs bennem semmi örökölt. / Így vagyok itt, egy ország maradéka” (56.)
Fehér Renátó Garázsmenet című verseskötetének tétje semmivel sem több annál, mint hogy egy a világra végtelenül nyitott és hihetetlenül érzékeny szubjektum szűrőjén keresztül feldolgozzon és bemutasson bizonyos léthelyzeteket. Olyasfajta léthelyzeteket, amelyeket könnyedén magunkénak érezhetünk. És ez nem kis tét, nem éppen egyszerű feladat. Fehér Renátó olyan versvilágot teremt, amelyben az olvasó igen hamar azonosulhat a vers beszélőjével, ez pedig egy különös utazásra ad lehetőséget. Ugyanis a kötetben szereplő rendkívül őszinte, alanyi hang egyáltalán nem öncélú. A szerző személye az egyes szám első személyű megszólalásokkor sem szivárog a kelleténél jobban a versszövetbe, lehetőséget adva így az olvasói reflexiókra.
Fehér Renátó: Garázsmenet, Magvető, 2014.
