Toroczkay András
Fülbemászó démon
Karafiáth Orsolya: A házikedvenc
Én, bevallom, bírom. Apa is bírja. Mármint Karafiáth Orsolyát. Mindig olvassa a Metropolban a cikkeit. Azt mondta ma is, mikor meglátogatott, forgatva Orsolya új könyvét, hogy „talán kinevetsz, kisfiam, de olyan fülbemászóan ír”. Tényleg.
És nem utolsósorban ért a körítéshez. Ez A házikedvenc is milyen jól fel van építve. Kezdve a mostanában divatos könyvtrailerével, ahol a szerző szégyenteljes képpel zabál, miközben két felsózott énekes dalol egy küszöbön.
Egy harminc körüli lány a főszereplő, bizonyos Orsi, aki épp rossz passzban van. Ráadásul mellé csapódott egy Rigó nevű fekete macska is. Pár éve menő női magazinnak írt cikkeket, mármint a regénybeli Orsi, de megunta, kilépett, most keresi önmagát. Nincs szerencséje: ebben a témában ismer minden trükköt és jó tanácsot, hiszen eddig ő volt az, aki a trükköket és tanácsokat osztogatta. Tibeti körutazása után úgy dönt, kivesz egy lakást a villanegyedben, hogy melyik városban, mindegy is. Egy lakást egy elátkozott házban.
A főbérlője, Bori néni egy elvirágzott, passzív-agresszív dáma, van egy alkoholista férje, annak meg egy ivócimborája, Lompos, itt van még egy rejtélyes svéd bombázó, végül pedig egy András nevű, még rejtélyesebb pincelakó.
A könyvet, ha film volna, egy videotékában leginkább a horrorvígjáték szekcióban találnánk. Nem lenne nehéz dolgunk, hogy kivegyük, nem kapkodnának érte, viszont ha rászánnánk magunkat a kölcsönzésre, kiválóan szórakoznánk, nem bánnánk meg, hogy vele töltöttük az éjszakát. Ha társaságban filmeket kellene egymásnak ajánlani, talán nem hozakodnánk elő vele, vagy nem rögtön, viszont ha valami csoda folytán mégis kiderülne valakiről, hogy ő is látta, azzal biztosan életre szóló barátságot kötnénk (aztán hogy másnap ebből mi maradna, más kérdés). Nem biztos, hogy tudnánk belőle idézgetni.
Szóval A házikedvenc egy jó horrorvígjáték. Milyenek a horrorvígjátékok? Folyamatosan libigógáznak a félelmetes és a röhejes között. A legjobb horrorvígjátékok olyan félelmetesek, hogy már majdnem nem viccesek, és olyan viccesek, hogy már majdnem nem félelmetesek. A házikedvenc olvasásakor én, bevallom, picit féltem. A szöveg hangulatára jókorákat lapátolt Filó Vera illusztrátor. Amilyen jellegtelen a borító, a belbecs olyan impozáns (már-már túlságosan is hangsúlyosak a képek, látszik, hogy beleadott apait-anyait). Működik a kombináció. Nem is értem, miért nincs Magyarországnak egy tisztességes horrorszerzője. Karafiáth Orsolya talán alkatilag alkalmatlan a feladatra, ahhoz túl sok humora van, de az is lehet, hogy pár év múlva rácáfol erre. Mindezek tetejébe A házikedvenc azért is működik, mert a szerző ebben a könyvben minden tréfálkozás ellenére érezhetően halálosan komolyan próbál megbirkózni a saját démonaival. Önironikus, szigorú tükörbenézés A házikedvenc.
„…Locsoljuk meg a torkunkat, valahogy helyre kell billenteni a lelkiállapotot – nézett a rosszulléttel küszködő lányra – nehogy pityeregni kezdjél itten, pirinyó angyal! Hát nem volt remek? Így kell élni! Én cseppfolyósan élvezem az életet, haha! Orsi nem volt benne biztos, hogy a jó élet receptjére bukkant, de abban sem, hogy nem. Képtelen volt gondolkodni, csak arra vágyott, hogy a lesötétített szobában feküdjön egyedül. Ám erre kevés remény mutatkozott, Máté bácsi és Lompos újabb körre készülődtek. Orsinak az sem rémlett, a buli melyik szakaszában tegeződtek össze, és abban már tényleg csak reménykedni tudott, hogy Lompossal nem csattant el közöttük pár csók.”
Ha valaki tehát bírja Karafiáth Orsolyát, az író fanyar humorát, Nick Hornby-san könnyed depresszióját, ha valakire hatással van a kisugárzása, ne gondolkozzon, irány a könyvesbolt; aki pedig eddig esetleg ellenállt, azt talán épp ezzel a sötét mágiával is foglalkozó könyvvel babonázza meg a magyar irodalom démona.
Karafiáth Orsolya: A házikedvenc, Scolar Kiadó, 2013., 192 oldal, 3250 Ft.
