Csepcsányi Éva
Előhívott Éva-arcok
Mirtse Zsuzsa Sötétkamra című verseskötetéről
Mirtse Zsuzsa Sötétkamra című verseskötete leltár és számadás. Olyan, mintha a ház úrnője kiülne a kertbe a borostyánokkal futtatott, repedezett arcú kőszobrok mellé, és pergő októberi levelek között elgondolkodna eddigi életútjáról, szerelmeiről, örömeiről, csalódásairól, női valójának sötétebb oldalainak is teret engedve. Nem zavarja senki, a szobákat betöltő élet már a múlté, a ház üres.
A Sötétkamra egységes, egyenletes ritmusú kötet, három ciklusra tagolódik, és tudatosan visz végig négy, egymásba át-áttűnő témát: az emlék, a hiány, az idő és az emberi kapcsolatok kérdésköreit. Bátran ás le a lélek mélységeibe, a „sötétkamrába”, ahol az eddig még „elő nem hívott” versek lappangtak, arra várva, hogy napfényre kerüljenek.
Archaikus női figurákkal dolgozik: az anya, a szerető, a gondoskodó nővér és a minden viszontagság, kifosztottság ellenére is ragyogó, örök Éva, akinek száz arcát ismerjük, mégis megismerhetetlen. A kötet nagyrészt súlyos, drámai, sötét tónusú műveket tartalmaz, nem ígér könnyed, szórakozató kikapcsolódást, inkább az olvasót is alámerülésre, a hiteles létezés átélésére sarkallja.
Egyik irányadó, összegző művének az ÉVA-ARCOK versfüzér tekinthető, mely mind témájában, mind kimunkáltságában nemes, lényeglátó, egyszerre múltidéző és örökzöld. Végigvonultatja a női élet szakaszait és a női archetípusokat, a reménykedő szerelmestől, a saját érdekeit háttérbe szorító társtól, az odaadó anyán és az élete telén járó, bölcs asszonyon keresztül a kozmikussá nőtt világszép, bölcs, hűséges nő toposzáig: „Az idő és a sorsok mögött állnak, / lámpások és bóják, / évák, anyák Mária-arccal, szeretők, / történetük a te történeted, / arcuk a teremtés egyik fele, / bármerre lépsz, futsz, menekülsz, / tudd, az élet előtt és a halál után / minden kapuban, minden kikötőben, / árokparton és temetőben – / ugyanaz a nő áll.”
A kötetben visszatérő motívum még az ősz, a tél, a halál, a sötétség, üresség, búcsúzás, a víz, és az ezekhez kapcsolódó asszociációk, variánsok. Megható bájjal, esszenciálisan jelennek meg ezek a képek a Lacrimosa, a Csigaház, az Álomidő, a Találkozás a halhatatlansággal, a Leszálló ágban, a Sötétek ma itt a vizek és a Nálunk a tél című versekben.
A férfi-nő kapcsolaton túl fölbukkannak a család képei is, főként az apa és a nagyanya alakja jelenik meg egy-egy műben, mind a kettő misztikus, egyetemes jelleggel is az elmúlt hétköznapok eseményein túlnőve: „Fejmélyből, / talán nagyanyám emlékezetéből / indultam el egykor a világ felé. / Vágytam, hogy meglásson / a formátlan anyagban, / érezze a húsba hatoló lélek erejét,”; „Két karod már foszló kötés, / mint a hintalánc, szakad. / Apa, mivel tartasz engem? / Fehér gyolcs lett a szavad.”
A Sötétkamra mégsem csupán a rezignációnak, az elszámolásnak, hanem egyúttal a leszámolásnak is a fóruma. Kimond, kiszellőztet, majd bezár, lepecsétel egy életszakaszt, számot vet az eddigiekkel, és egyúttal az ismeretlen új felé fordul, miután a múltat „mint a gyulladt fogat / kirántja magából / mielőtt ráhúzódik a szívre”.
Mirtse Zsuzsa: Sötétkamra, Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2013.