Sztakó Zsolt
Jelentés a párhuzamos univerzumból
nyomorék
rokkant
kripli
sérült
fogyatékos
Ember
Böszörményi Gyula
Kezdjük azzal, hogy megmagyarázzuk a talán kissé furcsa címet. Léteznek elméletek – és nem sci-fi íróktól, hanem tudósoktól származók –, amelyek szerint nem csupán egyetlen univerzum létezik, hanem párhuzamos univerzumok léteznek, egymás mellett. Nos, én akár bizonyíthatnám is ennek a tételnek az igazát, jóllehet semmilyen néven nevezett tudós nem vagyok, csak épp egy kripli. Aki itt él, és folyamatosan rácsodálkozik erre a kárpát-medencei valóságra. Hiszen itt élünk, mi, fogyatékosok – a szerző szóhasználatával, mozgásfogyatékosok – is az „egészséges” Emberek között, ők mégse vesznek észre minket, sőt, jó erősen behunyják a szemüket, ha mégis eléjük kerülünk, mintha valami illetlenség lennénk, amit nem szabad észrevenni. És ha végül mégis kénytelenek szembesülni a létezésünkkel, akkor meg úgy néznek ránk, mintha kicsi, zöld emberkék lennénk, és most érkeztünk volna repülő csészealjon abból a bizonyos párhuzamos univerzumból.
Szóval Böszörményi Gyula Fiókszavak című remek könyvét ajánlom ezen a fórumon kedves olvasóimnak. És az se véletlen, hogy miért pont itt írok a könyvről, hisz tudtommal az oldal látogatói közt túlnyomó többségben vannak az épkézláb, semmiféle látható fogyatékossággal nem szenvedők. Ez a könyv pedig, ha jól sejtem, pont azért született meg, hogy az épeknek meséljen rólunk – látható fogyatékosokról. Most pedig arról, hogy miért írtam „láthatót”, mintha létezne „láthatatlan” fogyatékosság is. Hát csak azért, mert igenis, létezik.
Nekünk, mozgássérülteknek a homlokunkra van írva a fogyatékosságunk. Bárki jön velünk szembe az utcán, láthatja, hogy kerekesszékben ülünk, bicebócán járunk, vagy kacska a kezünk. Mégse gondolom, hogy elesettebbek lennénk azoknál az ép testűeknél, akik képtelenek lennének az életüket menedzselni, ha az állam nem gondoskodna róluk. Napi programjuk a kocsmába járás, vagy valami más szenvedély rabjai. Ép a kezük, lábuk, csak éppen nem tudnak velük mit kezdeni. Ezért aztán legszívesebben megalkotnám a „láthatatlan fogyatékosság” kategóriáját, ami nem egyenlő a mentális fogyatékossággal.
No, de térjünk vissza a könyvhöz, amely „fiókokra” van felosztva – innen a cím –, és ezekbe a fiókokba gyömöszöli bele a szerző a fogyatékosság különböző (árny)oldalait. Kezdve azzal, hogy a család hogyan fogadja a fogyatékos gyermek születését, egészen a fogyatékosok szexualitásáig. Könyve elején még bőven idéz szakértőktől, majd mintha változna a koncepció, a könyv közepénél áttér egy sokkal személyesebb hangra, ami csak jót tesz a könyvnek. Ezek a Jenőke memói… címet viselő fejezetek, amelyekben a saját tapasztalatait írja meg Jenőke bőrébe bújva.
Egy az ország különböző intézeteiben felnövő mozgásfogyatékos élete, akit jobb híján mentálisan sérült fiatalok közé dugnak, bővelkedik elmesélhető sztorikban, és a képzeletbeli olvasó túl gyakran kénytelen hitetlenkedve rázni a fejét.
A Vallomások fejezetekben fogyatékos interjúkat közöl, amelyeket kutatók készítettek, hogy fogyatékos sorsokat térképezzenek fel. Azonban idekeverednek a szerző saját készítésű interjúi is. Ezekből az interjúkból is megállapítható, hogy sok fogyatékos társunk hasonlít az egyszeri gazdához, aki, mikor látja, hogy a jég elveri a szőlejét, fogja a cséphadarót, és maga is nekiáll pusztítani a termést: „Hadd lám, Uram, mire megyünk közös erővel!”
Remélem, sikerült felkeltenem legalább néhány olvasóm figyelmét Böszörményi Gyula könyve iránt, mert az élet örök igazsága, hogy mindenki csupán egyetlen pillanatra van a kerekesszéktől, de akinek szerencséje van, annál sose jön el ez a pillanat.
