Bíró Gergely
Monoszlóy M. Dezső: Gúzsbakötött rövidnadrág (1967)
Ritkán kerül a kezembe olyan könyv, amelynek írója képes úgy hajolni a papír fölé, akár egy gyermek, kidugott nyelvvel, marokra fogott zsírkrétával. Vagyis olyan kakaóillatú, termékeny önfeledtséggel, amellyel a gyermeki képzelet valóságot átrendező alkotásai születnek. „Van egy óriási, fekete kémény. Azon másznak fel a kéményseprők. Van egy fehér jégbarlang, ott merülnek a víz alá a jegesmedvék." Monoszlóy Dezső a Tetovált angyalok című korai kötetének záró darabjában, a Gúzsbakötött rövidnadrágban egy nemi erőszak miatt nevelőintézetbe került kamasz lélektani portréját vázolva próbálja megfesteni saját gyermekkora tablóját, abban a reményben, hogy ez a két múltbeli eseménysorozat segítheti egymás feltárását, de már Balogh Zotyiénál megakad, csak a képzeletével láthat a fiú homloka mögé. „Gúzsbakötött rövidnadrágnál sohasem az a fontos, amit mond, hanem amit érez. Az, amit nem tud kifejezni önmagából. Az, amikor azt mondja, hogy meg akarja nyerni az olimpiászt, nem is azt jelenti, hogy meg akarja nyerni, az élettel folytatandó futóverseny előérzetéből származik, abból, hogy számtalan kis versenyben kell majd győznie, s hogy ezekhez az apró-cseprő küzdelmekhez a nagy győzelem hite és fénye kell. Aki kamaszkorában sose nyerte meg az olimpiászt, abból nem lehet jó bérelszámoló, abból semmi sem lehet, mert egyszer legalább mindenkinek le kell lőni a maga oroszlánját, még akkor is, ha előre tudja, hogy nem jut el Afrikába."
Az író sokat gondolkodik, vajon mit érthetett Balogh Zotyi azon, hogy a bandájukban nem csináltak semmi jót. Visszaemlékezve, egyszer az egyik intézeti osztálytársa talált három longriftöltényt, és öten elhatározták, hogy a nem messze fekvő vonatsínre helyezik őket. A konviktus szigorú rendje miatt persze titokban. Nem jutott eszükbe, hogy ez nem ártatlan játék csupán, amivel semmi bajt nem okozhatnak senkinek. Az ő szemükben ez valamiféle rosszaságnak számított, ők sem akartak jót cselekedni. Csakhogy hiába hasaltak a töltés oldalában, hiába jött a vonat, nem robbantak fel a töltények. Az írót ekkor éri a felismerés, hogy Balogh Zotyi kezében viszont „felrobbantak a patronok". Rájön arra, mennyi szerencse kell ahhoz, hogy az ember megélhesse a saját életét. Mert az ő töltényeik is felrobbanhattak volna. És akkor nyilván javítóintézetbe kerülnek mind az öten.
De valóban Balogh Zotyi szóra nem bírható élete tárul elénk az írói beleérzés által? Mert mintha mindaz, amit róla olvasunk, csak egy lehetőség volna a valóságos mellett, mintha vízfüggöny mögül néznénk valaki kontúrjait vesztett alakját. Persze szebb is, izgalmasabb is így, meghagyva a lelket a maga lebegésében, pányvázatlanul. Csakhogy a teremtés győzelme egyúttal a megismerés, sőt az önismeret kudarca is egyben, mert így az író sem kerülhet közelebb a gyermekkorához. „...az ember az elveszett éveit nem tudja összeterelni (...) azok messzebbre futnak, mint a nyulak. (...) Persze, nagyon régi dolgokat is ki lehet mondani, de ezekhez is hozzátapad a saját létezésünk. A létezés tudata pedig a jelenhez kapcsolt."
A múlt felfejthetetlen, legfeljebb kitalálható, ráadásul annyiféle, ahányszor csak tényeibe beleszínezünk. Mintha nem maradna egyéb a belehelyezkedő, teremtő képzeletnél még akkor sem, ha az író képes a gyermeki megragadásra. Monoszlóy Dezső könyveinek egyik legfontosabb alapproblémája ez - az ember önmagától és a valóságtól való eredendő elidegenítettsége. Összefügg ez A halálom utáni napon című kisregény egyik mondatával: „Alighanem a meg nem történtből kellene összerakni a múlt mozaikját. Abban nincs se csalódás, se fájdalom."
Monoszlóy M. Dezső: Tetovált angyalok - Gúzsbakötött rövidnadrág. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1967
