Megkérdeztük Kopriva Nikolettet
Úgy érzem, fontos arról beszélni, hogy milyen érzés volt már nem egy első, hanem egy második kötetet összeállítani. Ha egymás mellé teszed a két könyvet, mi az az érzés, amely leginkább elválasztja a kettőt, és miért?
A tudatosság. Az első kötetben ugyan összefüggő témakörökkel dolgoztam, tagolni lehetett négy ciklusra, de nem építkeztem annyira tudatosan. A Kővé zsugorodott országgal már más a helyzet, megvoltak a kulcsszavaim, ezek mentén haladtam – tudtam, miről akarok írni. Ha előjöttek motívumok, szereplők, képek, azokkal tudatosan dolgozni kezdtem, önmagát adta a munkafolyamat.
Új köteted, a Kővé zsugorodott ország már címében is egyfajta szorongó érzést feltételez. Első, Amire csak a fák emlékeznek című verseskötetednél mintha komorabb, nehezebb lenne. Mi okozta ezt az elmozdulást és hogyan hatott a versek elrendezésére?
A Fák versbeszélője önmagát keresi, önmaga rejtélye. Elveszti magát, megtalálja. Konfliktusai és örömei is többnyire belsők. A Kővé zsugorodott országban viszont fokozatosan kilépünk az énből. A versbeszélő igyekszik megtapadni, otthonra lelni egy másik – szülőföldjével nem azonos – országban, de állandóan akadályokba ütközik. Az önmagunkból fakadó konfliktusok megoldása rajtunk áll, de mi van akkor, amikor nem fogadnak be? Amikor a helyszínek ellenünk dolgoznak, amikor kitör egy háború. Nyilván más témák is feljönnek, de leginkább a tehetetlenség miatt érzem súlyosabbnak ezt a kötetet.
Elég már csak a tartalomjegyzékre pillantani, látható, hogy a Kővé zsugorodott ország versei nincsenek ciklusokra osztva. Milyen nyelvi-tematikai megfontolások vezettek ehhez a megoldáshoz?
Időbe telt, míg rájöttem, felesleges ciklusokat keresnem a versfolyamban, hiszen az anyag homogén, egy összefüggő világ alkotóelemei találhatók meg benne. A szerkesztés során vált egyre világosabbá, hogy a versek valamiképpen egymásba kapaszkodnak, láncot alkotnak, egyik adja a másikat, mindegyik hozzáad valamit ahhoz a bizonyos úthoz, amin a versbeszélő jár. Én még nagyon benne voltam ebben az egészben ahhoz, hogy kívülről lássak rá – a versek sorrendiségének felállítása, az ív kialakítása férjem, Miklóssi Szabó István érdeme, aki a kötet szerkesztője volt.
A versek – a címeket áttekintve – inkább nominálisak, azaz rámutatnak valamire, megneveznek valamit. Mintha a figyelem is szűkülne, abban az értelemben, hogy a beszélő katalogizál, sorra veszi a környezet dolgait. Csak ezt követően köti össze őket eseményekkel. Először a látvány van, az érzékelés, és csak aztán kerül mindez tágabb kontextusba?
Számomra mindenképp. Eleinte mindig csak egy kép van, aztán a kép körül megjelennek más képek, a végén az egészre lesz rálátásunk. Mindig a részletek érdekeltek – belőlük következtetek az általánosra, nem fordítva. Egyébként ez magában az írásfolyamatban is igaz rám. Vizuális típus vagyok, ezért legtöbbször elképesztő apróságokból bújnak elő egész világok. A végére már teljesen elhanyagolható, pontosan honnan indultunk, nem fontos már. Nagyon gyakran olyan is van, hogy a kezdeti, nyers képhez való visszafordulás adja meg egy vers kulcsát.
A kötetben „kölcsönzött sorok” is vannak, például Pilinszkytől (Apokrif), Nemes Nagy Ágnestől (Éjszakai tölgyfa). Úgy érzem, ezek még inkább indokolják azt a felvetést, hogy valami súlyosabb, nehezebb történik ebben a kötetben. Nagyobb a tét. Mit gondolsz erről?
Amikor a kötet íródott, intenzívebben foglalkoztam ezeknek a szerzőknek a verseivel, hatottak rám, gyújtópont volt egy-egy soruk. Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes esetében ez hatványozottan igaz. Olyan is volt, hogy képtelen voltam nem beemelni a versbe azt a bizonyos sort, magyarázatra nem szorulva kellettek bele, például Allen Ginsberg esetében. Emellett vannak a kötetben felkérésre írt alkotások is egy-egy szerző kapcsán, ami megint csak más munkafolyamat, másféle tűz. Nem érzem, hogy emiatt nagyobb lenne a tét, egyszerűen csak örülök, hogy segítségemre voltak, s összefonódhattak világaink.
(Kérdezett: Szabados Attila)
Legutóbb a Bárkaonline-on:
