Versek

 

 Kopriva_Nikolett.jpg

 

Kopriva Nikolett

 

mielőtt

 

a mennyezetet nézi,
repedező vakolatban a tengert
Odessza partjainál. 
magasodó és zsugorodó hegyeket,
kunyhót a völgyben,
százéves asszonyt, aki málnát szed.
négy alagutat a Beszkidek előtt.
várost, melyben hullámoznak
a macskakövek, életre kelnek
a fák, folyóba ugranak.
melléjük zuhan a hold is.

a kolostorból kivonulnak
az apácák, szoborrá
változnak.

látja a piacot zölden világítani.
a sorok között mécsest áruló,
ráncos asszonyok.
kávéházak, színes ruhás
emberekkel, köztük ül ő is
a nagy óra alatt.
végül mindent
elmos a víz,
ki akar szakadni a
mennyezetből, elárasztani
a gyógyszerszagú szobát.

amikor belépett a műtőorvos,
egy percig még 
mozogtak a vonalak.
mielőtt elaludt, rózsáskertjévé
változtak: piros,
sárga, fehér.
aztán kiöntött a tenger.

 

karantén

 

  1.  

 

minden este bejönnek a városba.
keringenek az épületek fölött, tollaikat a folyóban
hagyják, a halak eltévednek közöttük.
fekete szoborrá változtatják a fákat. az emberek
bezárkóznak, lekapcsolják a villanyt, az ablak alá
fekszenek. ha most kilépnének az ajtón, szoborrá
változnának ők is.

 

  1.  

 

a fénylő ablakokba repülnek. az egyikben
egy festő halott felesége portréján dolgozik.
három ecsetvonás. hallja a károgást.
két ecsetvonás. a madarak betörik az ablakot.
elözönlik a szobát, üvegszilánkos
testükkel verik le a falon függő
képeket, a nő portréjába csípnek, kaparják a
szemét, barna hajszálai a parkettára
tapadnak, megkapaszkodnak benne. reggel
kék, lila, sárga, piros tollak
szállnak az utcán.

 

  1.  

 

karantént rendeltek el a városban, lekapcsolták
a világítást. fekete víz folydogált a kövek között.
az emberek házaikba zárkóztak, ablakok alá
feküdtek. a megkövült koldusokat, kóbor kutyákat,
macskákat hajnalban takarítják el.
nagy teherautón hevernek.

 

  1.  

 

nemsokára az összes teret, utat feltörik, a házakat
átépítik. azt mondják, a különleges árnyalatú
kövek messzi országból érkeztek. valaki szerint a keleti szél
ilyenekből épített házat egy
ismeretlen erdőben. évekkel később
egy kutatócsoport talált rá, a boszorkánynak
nyoma veszett, fekete tollak
maradtak utána.

 

lábuk előtt alszom

 

napok óta egyedül.

 

  1.  

folyó sistereg. elmozdítja
a bútorokat, elsodorja
a növényeket.
a benne úszó halak
a fényképekre tapadnak.
kiszivárognak belőlük
a kísértetek – 
nagyanyáim nem ismernek fel.
vakítja őket a fény,
eltűnnek egy falrepedésben.
 

hetek óta egyedül.

 

  1.  

egyre nagyobbak a növények. 
leveleik éle fölhasítja
a falon függő festményt.
alacsony gróf mászik ki belőle,
könnyed léptekkel járja körbe
a házat, kritizálja a falak színét,
a bolyhos szőnyeget.
a vízről nem beszél.
pezsgőt bont,
nézi a fekete foltot a festményen.
hajnalban lecsorognak róla
a színek, eloszlik
az első fénnyel.

 

  1.  

boszorkányok körvonalai
a homályos szobasarokban. 
suttognak valamit, amitől
a folyó elfeketedik,
dühösen falhoz csapja
hullámait. halak vergődnek
az asztalon. a tapéta leválik,
előjönnek a kísértetek.
fuldokolnak ők is.

 

hónapok óta egyedül.

 

  1.   

bogarak a paplanhuzatban.
rágják a sokéves szövetet,
amit dédanyám varrt.
mire minden szálát fölfalják,
meghíznak, a folyó sem tudja
magába rántani őket.

 

évek óta egyedül.

 

  1.  

katonaruhás férfi a bejárati ajtóban.
arca szürke, kezei feketék.
eldobja puskáját,
sáros csizmájával
törtet a házban.

megáll a festmény előtt,
megérinti a hasadást. 
felkapaszkodik, belemászik.

az őzek megremegnek a képen.
 

most a gróf helyén ül.
onnan nézi
a vízben álló szobát.

 

  1.  

a növények fölkúsztak a falra,
utcazajt sem hallani.

a hasadás egyre mélyebb a festményen.
olykor őzek és szarvasok futnak ki belőle,
leheverednek, isznak a folyó
elfeketedett vizéből.
a madarak a lámpabúrában
raknak fészket.
a katonaruhás férfi mereven ül, 
csak szeme rebben,
éjjelente reszket.

 

egyedül.

 

  1.  

 

öregasszony ront a házba.
arca szürke, kezei feketék.
valamit keres.

megáll a festmény előtt,
összeesik. a katonaruhás akkor
elfordítja fejét.

a nyitott ajtón légiriadó
zaja ömlik be.
szétszélednek az őzek.
visszafutnának a festménybe, de
lecsorog róluk a festék,
elnyeli
a dühödt folyó.

 

XVIII.

 

madarak röpködnek.
hajnalban kezdik.
egyre többen vannak –
egyre gyakrabban tévedek
el a házban,
felejtem a tárgyak helyét.

álmaimban tengereket,
óceánokat repülök át,
szobrokkal beszélgetek
vízparti városokban,
lábuk előtt alszom.

 

Megjelent a Bárka 2024/1-es számában. 


Főoldal

2024. február 23.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Balássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros útKiss László: A Fried-szoba
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png