Kritikák

 

 Bar__th_Tibor_bor__t__.jpg

 

Baráth Tibor

 

A punk Babits 

Gál János: Az eltűnt hírnév nyomában

 

A Nyugat folyóirat példáján (de említhetnénk Kassák művészi orgánumait is) megtanulhattuk, hogy az újítás sosem működik a hagyományok újragondolása nélkül. Egy poeta doctus körül, mint amilyen Babits Mihály volt például, ritkán alakul ki ugyan kultusz, ámde csendesen épül egy olyan költői világ, amely legalább olyan forradalmi, akár a „hangosabb” fenegyerekeké, Petőfié és Adyé. Gál János valahol a két költői alkat között helyezhető el. Egyrészt a költészet esszenciális alapanyagából indul ki, akárcsak Babits: a zeneiségből; a hangokból, rímekből s verslábakból. Lírája verstani-poétikatörténeti lexikon, ugyanakkor verseinek lírai énje emellett a „badass” kifejezéssel illethető. Nem kímél senkit – főleg nem a kortárs szerzőket és trendeket –, de ez megbocsátható, hiszen a célja csupán annyi, hogy visszaállítsa a formaköltészet rangját, és újra tudatosítsa a hagyományok, illetve a verselés technikai tudásának esztétikai fontosságát. Sőt erejét.

Költői programját már az előszóban megfogalmazza. Mivel kötete nem tagolódik ciklusokra, 

A vak költőség kérdésében a költészet történetének írásos kezdeteiig térünk vissza, helyesebben fogalmazva a hanyatlás első momentumáig, amikor a zenéből és hallhatóból olvasható írásjegy lett. „A költő akkor szúrta ki a szemét / mikor meglátta az első papiruszt, / és a rajongó ifjak ujjongtak kiabálva: »Leírtuk!«”. Ehhez a gondolathoz, miszerint a költészet szubsztanciája a hang-ritmus összjátékában keresendő, sőt ezeken keresztül szólal meg igazán egy vers, többször visszatér. Nem egy póz kedvéért: Gál lírájában a ritmusnak jelentésképző hatása van, szövegei interpretációjakor fokozottan kell számolnunk a forma szemantikai rétegével, ha eltekintenénk ezektől, számos vers játszadozásnak, egyszerűen üresnek – hovatovább: értelmetlennek – tűnne. Csakugyan, mert a szerző verseszményében a forma tölti fel tartalommal a költeményt. A Mindenkinek kell egy ars poetica című vers zárlata alátámasztja e feltételezésemet: „Nem tudom, ki régen írta, / Úgy emlékszem, szimbolista: / »Nem kell más csak a zene.« / Én no mondom: hát nesze!”.

Úgy vélem, a szövegek költészettechnikai szempontból, különös tekintettel a verszenére, az ezredforduló után halványabb esztétikai élményt nyújtanak. A súlypontok áthelyeződtek, kinél hogy, alkattól függően, ezért egy pályakezdőtől a költészet ennyire tradicionális alkotóelemeit bátorság elővenni. Ha a kánonba próbálnánk Gált beilleszteni, főként a régebbi alkotóink jutnak eszünkbe – Janus Pannonius, Balassi Bálint, Babits Mihály, Kosztolányi –, az aktív szerzők közül Tőzsér Árpád és Kovács András Ferenc, illetve Varró Dániel, Parti Nagy Lajos és Orbán János Dénes lehetett rá nagy hatással. KAF és Varró az ironikus modalitás szinte programszerű működtetését észlelve juthat az eszünkbe, ugyanis a lírai én tud önmagán nevetni, szívesen parodizálja olykor önmagát; Parti Nagy Lajos hatása a szövegek humoros hangvételéből érezhető ki; az Orbán János Dénesé ezek mellett a versek szabadszájúsága miatt is. A makáma a költő végzetes látomásáról című versben az önirónia magasabb fokára jut el, amikor ihletett állapotát így mutatja be: „Az asztalon egy jóképű rímes próza – a tagjaimban az elismert költő póza. […] – Elvarázsolt saját humorom és virtuozitásom […] – közben lelkes kamaszlányok kérdéseiről ábrándoztam”. Ám az intellektuális humor használata további két, időben és karakterben távoli költői világot juttathat eszünkbe: Janus Pannoniusét és Locker Dávidét. Előbbivel a másokon való szellemes élcelődés, utóbbival a lírai én kritikus önszemlélete rokonítja, a versek beszélője ugyanis egy fiatal értelmiségi költő, aki már pályájának kezdetén is csak viccelődni tud azzal (most mindezt Gálra aktualizálva), hogy fiatal („várj, s ha érett hangod versgyümölcsei teremnek – majd megnyílik előtted kapuja égi teremnek. – Egyébként meg nem szép, hogy másokat baszogatsz – magaddal foglalkozz, nagyobb haszon az”), értelmiségi („azaz epigrammák latin címmel, hogy a költő nyelvtudásával kérkedhessen”), mindezeket súlyosbítva: költő („Ez a Vergilius-féle »Nem írom végig a sort« dolog felettébb szimpatikus, még sokat fogok élni vele”).

A legjobb poénok természetesen a versformákkal és a mai trendekkel kapcsolatban születtek, de ezek teljes terjedelmükben lennének idézhetők. A két szabadversdarabból kiolvasható poétikai attitűd ehelyütt fontosabbnak mutatkozik, mivelhogy ez a lírai én pózának fundamentuma: „Mert ugye az van az összes degeneráltak a fejében, / hogy ha nincs forma, akkor olyan rohadt könnyű.” Gál véletlenül sem a szabadverset kiáltja ki üres modernkedésnek, formaként ő is alkalmazza, ami lázadásának célja, és ars poeticájának alapja, az az alázat, idézve az ő érzékletes kifejezését, a „papírpocsékolás” kigyomlálása. Ezért lép párbeszédbe irodalmi hagyományokkal, a szonettformától Kassákig, a Balassa-strófától Rilkéig, azért vonultatja fel az összes jelentős verselési rendszert és szövegformálási módszert, hogy így definiálja önmaga számára (is) a költészet ontológiai alapjait. Még anakronisztikus is lehetne Gál János írói világa, azonban a ritmika – és itt jegyezném le, hogy az ő verseit hangosan érdemes olvasni – költészeti univerzáliaként áll előttünk. Nagy teljesítmény ez egy pályakezdőtől, és ígéretes indulás, most az a nagy feladat áll előtte, hogy, mint említette is verseiben, interjúiban, beérjenek a szövegei, hogy költői világa gazdagodjon, mind a témák, mind a tartalmi oldal szempontjából. A test erotikus és fülledt (görögös) ábrázolása mellett a kifejezetten alacsony és fintorogtató szexuális utalások, kiszólások is helyet kaptak a könyvben – ez is bizonyítja, hogy a kötet tartalmi oldala nincs azonos színvonalon a szövegek technikai megformáltságával. Gondolok efféle részekre például: „Úgy érzem, bútól aszom, / s életidőm lejár, ha ez a szép leány / nem KAFja be a […]” (inkább be sem fejezem), vagy az alábbi haikura: „Bőrbe mar a kéz, / kéjes felszabadulás – / viszket a seggem”.

Az eltűnt hírnév nyomában bebizonyította, hogy a költő alaposan elsajátította a verselmélet alapjait, és képes azokat a gyakorlatba átültetni. Első kötete valódi irodalmi lázadás és kulturális kritika, ám teljes egészében a hagyományból kiindulva állít a középpontba egy olyan értéket, amelyet hűen tud képviselni. Gál János lírája egyféle válasz a populárisra, és egyértelmű elutasítása a trendeknek és az irodalom kiüresítőnek vélt területeinek. Ha már punkként hivatkoztam Gál Jánosra, muszáj egy mondatban összegeznem, mi volt számomra a fő hasonlóság költészete és a zenei irányzat/életérzés között – de előtte hadd kérjek meg mindenkit, hogy ne címkézzük a szerzőt, az általam ráaggatott jelző legyen csupán egy post-it, amely könnyen elenged. Lázadásán túl ugyanis mondandójának artisztikuma számít, az kevésbé fontos, mit, az annál inkább, hogyan mondja el – és ahogy a zenei irányzatban a dob a legfontosabb elem, szövegei szintén a ritmus erejéből és változatosságából merítenek erőt. Meggyőződésem, hogy Gál János indulása annyira jelentős és ígéretes, mint egykor Varró Dánielé volt a Bögre azúrral, főként akkor, ha következő kötetében nagyobb hangsúly esik majd a tartalmi rész feltöltésére.

 

Előretolt Helyőrség Íróakadémia Kiadó, Budapest, 2022. 

 

Megjelent a Bárka 2023/2-es számában. 


Főoldal

 

2023. június 07.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png