Párhuzamos utak – Sinkó István és Szemadám György festőművész kiállítása
2026.szeptember.18. – 2026. november 13.
Gogol 9 Galéria
1331 Budapest, Gogol utca 9.
A kiállítást Kondor-Szilágyi Mária művészettörténész nyitotta meg.
Abafáy-Deák Csillag
Jel és nyom
Nem az azonos konklúziók, hanem a közös ellentmondások jellemzik a rokon
szellemeket.
Albert Camus
Spiró György írja a Fogság című regényében: Ember nélkül nincsenek párhuzamosok. Talán sok minden nem volt benne a Teremtésben, amit az ember vitt bele; álmélkodhat a Teremtő kedvére, mi lett ennek a kreatúrának a képzeletéből. A budapesti Gogol 9 Galériában rendezett Párhuzamos utak című kiállítás már a címével jelzi, hogy a párhuzamos itt a különbözőséget jelenti. Két olyan festői gondolkodásmódot, amelyek nem találkoznak, mégis egymás mellett futnak, időnként érintkeznek, máskor távolodnak, de mindvégig ugyanazt a kérdést járják körül. A kiállítás rövid ismertetője is hangsúlyozza, Sinkó István és Szemadám György nem rokon stílusok, nem egymást erősítő vizuális világok, hanem két eltérő festői nyelv, két különböző emlékezeti logika, két különböző módja annak, hogyan lehet képpé tenni azt, ami közvetlenül nem látható. A Gogol 9 Galéria kiállítása dialógust nyit a művek között, láthatóvá teszi, hogy a festészet milyen sokféle módon képes az idő, az emlékezet és a látvány kérdéseit megfogalmazni.
Sinkó István Jegyzetek című sorozata naplószerű feljegyzésekből, vizuális reflexiókból épül. A festmények gyors, tömör, mégis mélyen rétegzett képi rögzítések, a gondolat, az élmény, a benyomás festői maradványai. Sinkónál a világ belső tájjá változik. Egy 2025-ös kiállítás kritikája kifejezetten a belső táj fontosságát emeli ki, Sinkónál a táj lelkiállapot, emlékezeti és egzisztenciális tér. A horizont, a térmélység, a foltszerű formák és a színek olyan helyet hoznak létre, amelyről nem tudjuk megmondani, valóságos-e. A festészet közel kerül az emlékezet működéséhez, nem őrzi meg pontosan a látványt, csak annak maradványait. Ezért Sinkó képeiben mindig jelen van valami töredékes, elmozdult, kissé bizonytalan.
A Jegyzetek sorozatban több olyan munka látható, ahol még felismerhető valamilyen alak, építészeti vagy táji elem, de a kép nem engedi stabilan rögzíteni a látványt. A festői felület időrétegeket hordoz, a korábbi állapotok átütnek a jelenlegi rétegen, mintha a kép maga is emlékezne. Sinkónál a tér lebegő, a horizont nem választ el, hanem összeköt. A színek a belső állapotot rögzítik. A festői gesztus a forma feloldására irányul. Sinkó festészete ezért rokonítható a palimpszeszt fogalmával, a felület rétegei egymásra rakódnak, de nem fedik el teljesen a korábbi állapotokat. A festői felület nyitott, folyamatosan alakuló. Avantgárd képregény is lehetne, önjáró, egyetlen képben is megtalálható a folyamatszerűség. Csak látni kell, követni, felfedezni (Jegyzetek 17). Lehetne akár selyemhernyógubó. Mozgás van belül, ebből még bármi lehet, kibontható és bomlik is, lesz miből szőni, az élet nem állt meg.
Szemadám György ezzel szemben eleve jelképes univerzumot épít. Állatok, madarak, tájak, mitikus lények, tárgyak és archetipikus alakzatok népesítik be a képeit. Művészete a látvány és az absztrakció között marad, a kiindulópont felismerhető, de a kép fokozatosan egy belső, mitikus világ részévé válik. Szemadám festészete úgy működik, mint egy apokrif mitológia, nem egyetlen jelentést akar megfejthetővé tenni, hanem saját jelrendszert épít.
A szimbólumok iránti érdeklődése könyveiben is központi szerepet kapott. A Jelképtár szerzőjeként az állatoktól és növényektől az archetipikus tárgyakig rendkívül széles jelképi világot dolgozott fel. Szemadámnál egy madár soha nem pusztán madár. Egy állat, egy tájrészlet, egy tárgy vagy egy furcsa lény átjáróvá válhat a látható és a láthatatlan között. A madár földi és égi lény is, közvetítő a profán és a szakrális között, határhelyzetet jelez. A mitológiákban a madár gyakran pszichopomposz, a lélek vezetője. A művész képein a világ szerkezetének része, a képzelet és a valóság közötti átjáró. A Mementó 1944–45 vagy a Mementó 1848–1956 emlékezeti tárgyakat hoz létre. A sötét, rácsszerű szerkezetek, a töredezett felületek, a zárt terek mind a múlt megőrzésének képi formái. A címek konkrét történelmi időt jelölnek, a képek leletekként jelennek meg. A tér fenyegetően színpadszerű, mintha emberek egy történelmi esemény után, vagy annak közepén próbálnának tájékozódni. Sinkó alakjai elvesznek a hatalmas függőleges formák között (Jegyzetek 14). Szemadám megőrzi az emléket; Sinkó megmutatja az embert, aki benne áll. A történelem egyikük képein tárgy, a másiknál tapasztalat.
A Sámán fejdísz, a Bész kártyázik, a Murszi varázslónő és démon vagy a Jakin és Boáz mind olyan művek, amelyekben Szemadám úgy tekint a múltra, mintha egy elveszett tudás nyomait keresné. A címekben egymás mellé kerül az egyiptomi, hermetikus, sámánisztikus, bibliai és mágikus világ. A Jakin és Boáz például Salamon templomának két oszlopára utaló bibliai nevek révén már önmagában a kapu, átjárás, beavatás gondolatát idézi fel. Az Évszakok négyes felosztása is átjárás (triviális, hogy négy képből állnak az évszakok), de ő négyzetre emeli, az évszakokból négy variációt látunk a kiállításon. Szégyen és botrány a családban című képének kígyószerű figurája a családi tér rejtett történetét hordozza. A kígyó egyszerre konkrét állat és szimbólum, valami, ami bekúszik a családi térbe, összeköti annak rétegeit, és nem lehet eltávolítani. Sinkó indaszerű, szálas formái hálózzák be a felületet (Jegyzetek 16). A forma egyszerre növény, test, idegrendszer és kalligrafikus gesztus. Szemadám figurává változtatja a rejtett történetet; Sinkó gesztussá. A forma mindkét képen élő, mozgó, csak más nyelven beszél. A képen látható mű egy kiváló példája annak, hogy Szemadám György korai szürrealisztikus, pop-artos és kollázsszerű korszaka hogyan hordozta már évtizedekkel ezelőtt is azokat a narratív, családi és ironikus motívumokat, amelyekről később a könyveiben is írt.
A GYIK Műhely szerepe mindkét életműben fontos, még ha másképp is. Sinkó 1979 és 2011 között dolgozott itt, később vezetőként is; Szemadám szintén meghatározó személyisége volt a műhelynek. Itt a művészet nem pusztán technikai képzésként jelent meg. A gyerekek és fiatalok vizuális gondolkodásának felszabadítása, a kísérletezés, a nonfiguratív és figuratív megoldások közötti átjárás, az anyaggal és a formával való játék egyaránt lényeges volt. A műhely vizuális gondolkodásának szabadsága Sinkónál a festői nyitottságban, a rétegzettségben, a gesztusok szabadságában érhető tetten; Szemadámnál a képzelet és a szimbólumok szabad mozgásában, a mitikus világok egymásra rétegződésében.
A múlt mindkét művésznél visszatér, átrendeződik, új jelentést kap. Sinkónál a múlt festői nyomként marad a felületen. Szemadámnál a múlt tárgyként kerül elő, és a kép maga válik emlékeztető tárggyá. A Leletek a XX. századból többértelmű, lehetne didaktikus is, de inkább reménytkeltő, a ládába zárt két hegedű koporsóként is értelmezhető, de akár védődobozként is. Fekete meg fehér (lehet valami csak fekete vagy csak fehér?) hegedűtest fekszik egymás mellett, lábtól, fejtől. Fejétől büdösödik a hal, mondják. Telefontárcsa látható a hegedű testen, vonót nem látni, és ami fontosabb, húrok sincsenek, akkor hang sincs, azt sem lehet már kicsalni belőle. Lehallgatás lehetett, ezért temetjük, de mégis megőriztük a testet, dobozba zárva konzerváltuk a rezonálódobozt, mindkét hegedűt, ezért újraéleszthető lehet, húrokat kaphat és elzenélheti a múltat.
A két művész útja nem azért párhuzamos, mert ugyanoda vezet, hanem mert ugyanazt a problémát – az eltűnő idő megőrzését – két különböző irányból követi. Sinkó festői világának atmoszferikus, pszichikai tere és Szemadám mitologikus, jelképi univerzuma egymás mellett láthatóvá teszi, hogy ugyanazt az emberi szükségletet – a látható világ mögötti jelentés keresését – milyen különböző festői nyelveken lehet megfogalmazni.
A kiállítás kurátori gesztusa éppen ebben áll, a különbséget teszi láthatóvá. A párhuzam nem a képekben, hanem a hiány megőrzésének két különböző módjában születik meg. Sinkó a festői felületben őrzi meg a múltat. Szemadám a jelképekben, tárgyakban, mitikus alakokban. A két művész között a különbség nem távolság, hanem dialógus, két különböző válasz ugyanarra a kérdésre. Szemadám megnevezi és újramitologizálja a múltat, amit a kultúra megőrzött. Sinkó feloldja és újrafesti azt, amit az ember személyesen megélt. Ezért a Párhuzamos utak valódi tétje az, hogyan válhat ugyanaz az idő egyszerre jellé és nyommá. A két művész ugyanarra a múltra másképpen emlékezik. Ez a különbség teszi valóban párhuzamossá az útjaikat.
A Párhuzamos utak című kiállítás végső kérdése egyszerű és mégis mély, mi marad meg abból, ami eltűnt? Sinkó és Szemadám két különböző választ adnak. A néző pedig a két válasz között haladva érti meg, hogy a festészet nem a világ ábrázolása, hanem a világ megőrzése. Nem a látvány rögzítése, hanem a látvány maradványai révén a múlt újraértelmezése.
Kölüs Lajos
Töredezett égbolt, mitikus világ
Csak az az ember önmaga, aki nem azért olyan, amilyen, mert mások másmilyenek,
hanem azért mutatkozik mások között másnak, mert a saját adottságaival él.
Nádas Péter Évkönyv, 1989
A Párhuzamos utak nem két hasonló festő egymás mellé állítása. Inkább két különböző képalkotási logika fut egymás mellett, időnként érintkezve, máskor távolodva. Szemadám György a kulturális emlékezet felől közelít a képhez; Sinkó István a festői tapasztalat felől az emlékezethez. A párhuzam nem a látványban, hanem az időhöz való viszonyban születik meg. Szemadám György képein a múlt kulturális jelekben és képzeletbeli leletekben konzerválódik; Sinkó István festményein ugyanez a múlt festői nyomokká, egymásra rakódó rétegekké és részben feloldódó formákká válik. Az egyik művész archeológusként, a másik geológusként dolgozik, az egyik feltár, a másik rétegez.
A képpárok nem hasonlóságot mutatnak, hanem két különböző festői gondolkodásmód egymásra vetülését. Szemadám a múlt tárgyait, alakjait, jelképeit őrzi meg. Sinkó a múlt atmoszféráját, gesztusait, rétegeit. Mindkét művész ugyanazt kérdezi, mi marad meg abból, ami eltűnt? Csakhogy az egyikük a kultúra felől válaszol, a másik az érzékelés felől. A párhuzam nem a képek felszínén, hanem a hiány megőrzésének két különböző módjában születik meg.
Sinkó művészetének középpontjában a motívum átalakulása áll. A Jegyzetek sorozat képei a látvány emlékezeti maradványait rögzítik. A táj nála belső tér, atmoszférikus állapot, ahol a horizont, a fény, a szín és a gesztus egymásra rakódó rétegekké sűrűsödik. A festmények úgy viselkednek, mintha egy belső geológiai folyamat lenyomatai lennének, az élmények, benyomások, tájrészletek egymásra rakódnak, majd részben feloldódnak. Sinkó festészete a keletkezés és a feloldódás határán működik. A felület töredékes, bizonytalan, elmozdult – ahogyan az emlékezet is működik, és mi marad meg abból, amit valaha láttunk. A festői felület Sinkónál időrétegeket hordoz. A korábbi állapotok átütnek az utolsóként feltett rétegen, mintha a kép maga is emlékezne. A rétegzettség gondolati, a múlt nyomként marad a felületen. A festői gesztus egyszerre rögzít és eltakar, egyszerre épít és old. Sinkó festészete közel áll az emlékezés működéséhez, nem őrzi meg pontosan a látványt, csak annak maradványait, lenyomatait. A táj állapot, emlékezeti felület.
Szemadámnál a címekből egy összetett szerkezet rajzolódik ki, történelmi emlékezet, személyes emlékezet, irodalom, archaikus tudás, beavatás, háborús tapasztalat, családi trauma és a művész szerepe kerül egymás mellé. A múlt nála egyszerre kollektív és személyes (Mementó 1944–45, Mementó 1848–1956, A légicsapást követő csend, Leletek a XX. századból, A falanszter lakói). A történelem megőrzendő, feldolgozatlan nyomként jelenik meg. A két Mementó egymás mellé helyezése különösen erős gesztus, 1848 és 1956, illetve 1944–45 különböző traumák rétegeit kapcsolja össze. A légicsapást követő csend pedig nem a pusztítást nevezi meg, hanem az utána következő hallgatást, a hiányt, a maradványt, a csendet. Szemadám figyelme az esemény utóéletére irányul. Szemadámnál a festmény egy másik művészeti (irodalmi) alkotás emlékezetét hordozza (Szinbád a tengerész, Illusztráció Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művéhez, Tanuld meg ezt a versemet…, Illusztráció Faludy verséhez I–V.). A kép másodlagos emlékezet, valami olyasminek a képi újraírása, amit már egyszer egy másik művész vagy egy egész kultúra megfogalmazott. A festmény úgy viselkedik, mint egy tárgyi maradvány egy már létező szövegvilágból.
A nagy történelmi és mitológiai rendszerek visszatérnek az emberi életbe, és személyes mítosszá válnak (Hany Istók otthonában, Szégyen és botrány a családban, A pákász, A vak tűzkovács emlékei, Révülés). A Szégyen és botrány a családban egészen más hangot üt meg, mint a Hermész Triszmegisztoszhoz, mégis ugyanabba a világba tartoznak, mindkettő mögött ott a rejtett történet, a felszín alatt működő jelentés. Szemadám művészetét rétegezett emlékezeti művészetnek nevezném, a szimbólum nála azért fontos, mert korábbi tudást, történetet vagy tapasztalatot sűrít magába. A kép egy egész kulturális archívum töredékét hordozza.
Szemadám műveinél a keretek különösen fontosak. Sok kép nem festményként hat, hanem mint megtalált tárgy, ereklye, töredék vagy múzeumi lelet. Ez különösen erős a Leletek a XX. századból, A vak tűzkovács emlékei, Sámán fejdísz és Az őrök esetében. A kép mintha azt mondaná, nem egy múltbeli világot látunk, hanem valaminek a maradványát abból a világból. A jelentés, a festmény úgy viselkedik, mint egy vitrinben őrzött tárgy, egy régészeti lelet, egy kulturális fosszília.
Szemadám jeleket keres, Sinkó nyomokat hagy. Az egyiknél az emlékezet inkább archívum, a másiknál inkább táj, és mindkettőnél van valami nagyon fontos, a múlt nem lezárt. Visszatér, átrendeződik, új jelentést kap. A képpárok két különböző festői világ egymásra vetülései, ahol a történet atmoszférává, az atmoszféra történetté válik (Szinbád a tengerész – Jegyzetek 13). Szemadámnál a tenger elbeszélhető világ, utazás, emlékezés, elvágyódás. A hajós alakja és a sirály együtt egy mitikus történet tárgyi maradványai. Sinkónál a vízfelület sötét, függőleges struktúrák és tükröződések között lebeg. A történet eltűnik, csak az emlékezeti maradvány marad, történet a tengerben. Sinkónál emlék a vízben. A víz mindkét képen átjáró, csak az egyiknél a kultúra, a másiknál az érzékelés felé.
A légicsapást követő csend – Jegyzetek 11 képpár esetében Szemadám a légicsapás utáni csendet festi meg. A zárt, töredékes építészeti világ, a kerítésszerű szerkezet és a sötét üresség a pusztítás utóéletét rögzíti. Sinkó sérült, részben felismerhető tere mintha egy épület maradványa lenne. Keretek, vonalak, nyílások, a romlás vizuális maradványai. De Sinkónál nincs történelmi cím. Szemadám megnevezi a traumát; Sinkó megteremti annak légkörét. A csend mindkét képen jelen van, csak az egyiknél történelmi, a másiknál festői.
Hany Istók otthonában – Jegyzetek 12 képpárnál Szemadámnál a természet mitikus tér, legendává sűrűsödik. A töredezett keret, a sötét felület és a vízi asszociációk egy olyan világot idéznek, ahol a természet már nem egyszerű táj, hanem történet. Sinkónál az erdei tér konkrétabb, fák, függőleges törzsek, talaj, egy építmény vagy tárgy körvonalai. De a tér bizonytalan, átcsúszik az emlékezésbe. Szemadám legendává teszi a természetet; Sinkó atmoszférává. Mindkét kép a természet és a képzelet határán áll, csak más irányból közelít.
A pákász – Jegyzetek 10 képpár viszonyában Szemadám archaikus figurája egy zárt, sötét, tárgyakkal és jelekkel telített világban áll. A pákász mintha egy régebbi életforma utolsó tanúja lenne. Sinkó tagolt tere a hely emlékezetét őrzi, a különböző szín- és formarétegek között nehéz eldönteni, városi térben, épületbelsőben vagy emlékképben járunk. Szemadám figurát ad válaszul a kérdésre, mit őriz meg egy hely azokról, akik valaha benne éltek? Sinkó a hely nyomait mutatja meg. A múlt egyikük képein ember, másiknál tér.
Leletek a XX. századból – Jegyzetek 22 képpárat összehasonítva Szemadámnál a cím régészeti nézőpontot teremt. A XX. század hátrahagyott tárgyakban jelenik meg. A múlt tárgyiasul, leletté válik. Sinkónál a tárgyak és formák nem őrzik meg identitásukat. A kép mintha akkor keletkezne, amikor az emlék már szétesőben van. Szemadám: lelet. Sinkó: nyom. A két művész közti különbség egyik legpontosabb fogalmi párja.
Szemadám képei a múltnak képzeletbeli leleteit hozzák létre. Festményei úgy viselkednek, mintha egy ismeretlen civilizáció múzeumából kerültek volna elő, történelmi traumák, mitológiai alakok, irodalmi hősök, mágikus tárgyak és személyes emléktöredékek egyaránt ugyanannak az elveszett kulturális világnak a maradványaivá válnak. Ha Sinkónál a festmény a megélt világ emlékezeti lenyomata, Szemadámnál a kép maga válik az emlékezet tárgyiasult formájává.
A két művész párhuzama nem a képek felszínén, hanem a hiány megőrzésének két különböző módjában születik meg. Sinkó a belső időt festi meg, Szemadám a kulturális időt. A festészet két iránya ugyanahhoz a kérdéshez jut el, hogyan őrizhető meg az, ami eltűnt? A válasz két különböző festői nyelven szólal meg, mégis ugyanabban a belső térben rezonál.
Megjelenik a Bárka 2026/6-os számában.