A sárvári múzeum kiállításának nyitóképe
(a kép forrása: Sándor Wieder/Sárvár Lendületben Facebook-oldal)

 

Gyarmati Gabriella

 

Két ismeretlen ismerősről,

Munkácsy Mihály gyermekportréiról[1]

 

Nem csak a magyar műtörténész szakma figyel fel a hírre, ha korábban ismeretlen Munkácsy Mihály-alkotás kerül elő. Érdeklődéssel követjük a világban zajló „Munkácsy eseményeket”, jól emlékszem például arra, amikor a minden magyar által ismert, legalább nyolc évtizeden át lappangó Ásító inast aukcionálták Londonban. Azonban nem csupán a műkereskedelem szolgál meglepetésekkel, hiszen magántulajdonban, a nyilvánosság elől rejtett családi gyűjteményekben is felbukkannak soha nem látott vagy esetleg réges-régi katalógusokban csupán alapadataikkal szereplő művek. Ha azonban a katalógusban nem mutatják meg magát az alkotást, sok esetben elsikkad az információ és a műtárgy ismeretlen marad. Ilyen rejtőzködő Munkácsy-festményekkel való találkozás ünnepén gyűltünk most össze a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumban.

Ha az utca emberéhez fordulnánk arra kérve, nevezzen meg egy magyar festőt, százból vajon hányan említenék Munkácsy Mihály nevét? Biztosak lehetünk benne, hogy sokan, megnyugtatóan sokan… Ez minden, a festőhöz kötődő műtárgyat őrző múzeum számára különös pozitívum, amit most a sárvári múzeum is megtapasztalhat, míg a Szépművészeti Múzeum, a debreceni Déri Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum és „A világ legnagyobb Munkácsy-gyűjteményét” őrző békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum már több mint száz esztendeje élvezi ennek előnyeit.

 

Munkácsy történetét a festő gyermekkorától mutatja be a tárlat
(a kép forrása: Sándor Wieder/Sárvár Lendületben Facebook-oldal)

 

De mitől ennyire vonzó Munkácsy művészete a saját korában, és miképpen kelt ennyire élénk érdeklődést a XX., majd a XXI. században is? Azoknak van igazuk, akik igazmondó festészetével érvelnek? Akik kritikai realista művei kapcsán az európai képzőművészet megújításában betöltött szerepét hangsúlyozzák? Akik a legemberibb Krisztussal az ő kolosszálképein találkoztak? Akik érzékeny látásmódot tükröző, jellem- és lélekfeltáró portréira vagy lírai tájképeire helyezik a hangsúlyt? Akik otthon érzik magukat szalonképeinek magával ragadó, elegáns világában? Akik megértették óriásfestményével, a Honfoglalással kinyilatkoztatott hazafias vallomását? Minden válasz, minden álláspont helyes, ami azt bizonyítja, hogy azoknak van igazuk, akik Umberto Eco nyitott mű koncepcióját a Munkácsy-œuvre-re is érvényesnek ítélik, hisz életében és alkotói pályájának lezárulta óta életműve, ahogyan Révész Emese írja: „korokon átívelve is megőrzi hatását, amelynek értelmezése az újabb nemzedékeknek is izgalmakat ígérő intellektuális kihívás, amely a jelen számára is húsba vágó kérdéseket vet fel és késhegyig menő vitákra ösztönöz.[2]

Mielőtt a „két ismeretlen ismerősre” fókuszálnánk a figyelmünket, helyezzük el a Kövi Alfonzt és Kövi Etelkát ábrázoló arcképpárt Munkácsy Mihály életútjának foglalatában! Amikor Lieb Mihály Leó, a gyermek Miska nyolc esztendősen árvaságra jutott, őt és négy testvérét édesanyjuk testvérei vették magukhoz. Gizella húgával ketten is az ország legnagyobb falujaként számontartott Békés vármegyei Csabára kerültek. Miskának a legfiatalabb testvér, Reök István lett a gyámja, aki az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején Klauzál Gábor miniszter mellett látott el titkári teendőket. A politikai fordulat után önkéntes száműzetése helyszínéül nővére, Reök Karolina lakhelyét választotta, aki gyermektelenként Gizát vette magához a „kanális szőlők kúrianegyedében” épült udvarházukba. Férje, Steiner Jakab a – később a trianoni békediktátum aláírásában oly nagy szerepet vállalni kénytelen – gróf Apponyi család gerendási birtokának uradalmi tiszttartói feladatai mellett 970 holdon gazdálkodott, malmok és kocsmák fölött diszponált. A testvérek közül ekkor Giza helyzete tűnt kedvezőbbnek, hisz szerető családba és jó körülmények közé került, azonban nem ment férjhez, „szerencséje késik”, ahogyan akkor mondták, és viszonylag fiatalon meg is halt. Miska a Steiner kúria vendégszeretetét élvezve nagynénjében – ahogyan később fogalmazott – második anyjára lelt. A körülmények távolról sem voltak ideálisak, de az adott helyzetben a megértő szeretet volt a legfontosabb, amit koszt és kvártély mellett Miska számára biztosíthattak rokonai. Munkácsy Csabára érkezésének évében, tulajdonképpen néhány kellemesnek mondható hónap után, 1852. december 6-án erőszakos, ijesztő és durva rablótámadás érte a Steiner-kúriát. Miska akkor is náluk vendégeskedett, a testvérek együtt vészelték át a történteket a padlón fekve, egymáshoz kötözve. A megrázó, nem hétköznapi eseményt tökéletes frissességgel őrizte meg a festő az emlékezetében, évtizedekkel később született, francia nyelven fogalmazott önéletrajzában a legérzékletesebb leírást kapjuk tőle. A támadás traumája és ötvenegy esztendős neje elvesztése után Steiner Jakab eladta a szép csabai kúriát és a svábok lakta Törökbálintra költözött. Gizát felesége testvéréhez, Kaplonyba küldte. Sikerült új családot alapítania, miközben nevét Kövi Jakabra változtatta. A kapcsolatot folyamatosan ápolták, nagybátyja többször is vendégül látta Munkácsyt új otthonában. Gyermekeit a festő rendszeres látogatásainak egyikén, 1866-ban örökítette meg. Munkácsy 22 esztendős volt ekkor. Kövi Alfonz és Kövi Etelka – a szakma és a közönség számára ismeretlen – portrépárját a kislány unokája, Rampacher Anikó végrendeletileg hagyományozta a Nádasdy Ferenc Múzeumra. Szerencsés örökösök…

 

Takács-Reichardt Gabriella kurátor külön fejezetet szentelt
a békéscsabai éveknek és a gyulai időszaknak;
lent a második világháború óta lappangó Gyulai vázlatkönyv
gyulai várat ábrázoló lapjának másolata szerepel
(a kép forrása: Sándor Wieder/Sárvár Lendületben Facebook-oldal)

 

A gyermekportrék eddig csupán egyetlen alkalommal kerültek közönség elé, mégpedig a műgyűjtő doktorok kiállításán, azaz a Budapesti Orvos-Szövetség védnökségével rendezett 1902-es tárlaton.[3] A kiállításon az orvosok mellett, Rieder Gábor szerint: „A tulajdonosok a korszak műgyűjtésének igazi nagyragadozói [voltak]. Köztük találjuk a nagy arisztokrata műpártolót, gróf Andrássy Gyulát, őfelségét, Ferenc Józsefet [és a] dúsgazdag polgári gyűjtőket…”[4] is. „A nemes hivatásuknak áldozatul esett orvosoknak, és különösen, a mindenkitől elhagyatott özvegyeinek és árváinak sorsán enyhítendő, nyugdíj- és segély-alap (…) javára” rendezett kiállítás 864 műtárgya között több Munkácsy-mű is szerepelt. A Kövi testvérek, Alfonz, Etelka és a ma ismeretlen Artúr portréi mellett egy szintén Törökbálinton készült női arckép és más gyűjteményekből egy Liszt Ferenc portrévázlat[5], valamint több Munkácsy-rajz is látható volt a kiállításon, bár Rembrandt, Tiziano, Courbet és hasonló világsztárok mellett a még oly hírneves Munkácsy korai képei nem kerültek az érdeklődés középpontjába. A XXI. század közönsége számára azonban annál érdekesebbek… Apró adalék, hogy már a festő halála után két nappal, 1900. május 3-án az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megkezdte a gyűjtést Munkácsy Mihály szobrára[6]; a Műcsarnok című lap tudósítása szerint az Orvos-Szövetség 1902-es kiállításának „jövedelméből a rendezőség bizonyos százalékot a Munkácsy-szoboralap javára szán.”[7] Láthatjuk, hogy a szoborállítás akkor sem volt problémák nélkül való vállalkozás…

A Takács-Reichardt Gabriella történész-művészettörténésznek köszönhető, a Két ismeretlen ismerős. Munkácsy Mihály két gyermekportréja című kiállítás koncepciójának központi témája: Etelka figurájának visszatérő megjelenése Munkácsy életművében. Az érdekes kérdésfelvetésnek a portrépár felbukkanása teremtett alapot. A kiállításban megidézett festmények gyermekfiguráinak szimbolikáját, miszerint azok a festő gyermek utáni vágyának kifejezései, a források egymástól veszik át immár több mint egy évszázada. De a modell kiléte eddig rejtve maradt.

A gyermekszereplők hasonlósága, a sötétszőke, rakoncátlanul göndörödő fürtökkel keretezett arc karakterének jellemzői több kép esetében valóban egyértelműnek látszanak. Az elképzelés hitelét igazolja például az is, hogy a sárvári kiállításban megidézett egyik első festményt, a párizsi Salon aranyérmét elnyerő Siralomházat előkészítő fényképanyagban gyermekmodellt ábrázoló tanulmányfotót nem ismerünk. Munkácsy ezt a Düsseldorfban született, özvegye által Békéscsabára juttatott fotóanyagot élete végéig gondosan őrizte, így arra gondolhatunk, hogy nem nem maradt fenn, hanem nem is készült gyermekmodellt ábrázoló tanulmánykép. Abban az évben, amikor ezt a kuriózumszámba menő fotósorozatot az Overbeck műterem elkészítette, a festő találkozott Etelkával, friss volt az impulzus, nem volt szüksége más modellre. Tudjuk, hogy 1868-ban Munkácsy járt Törökbálinton, ekkor alakult ki a liezon a helyi orvos leányával, Rottmayer Izabellával, akibe beleszeretett. Kezét megkérte, ám az apa számára nem tűnt elég szépreményűnek az ifjú. Elhatározták, hogy megszöknek, majd Munkácsy egy levélben szakított a helyi szépségnek számító Izabellával. Az esetről később Kövi Jakab értesítette Reök Istvánt, aki kellőképpen megdorgálta gyámfiát. A levelet ismerjük, ám eddig nem gondoltunk arra, hogy egy modell azonosításának közvetett bizonyítékai is lehetnek a feddő sorok.[8]

 

Kövi Etelka és Kövi Jakab arcképe a Munkácsy Mihály Múzeum
Munkácsy-relikviagyűjteményének két darabjával,
egy telideszkás hegedűhátú parasztszékkel
és a festő összecsukható pihenőszékével
(a kép forrása: Sándor Wieder/Sárvár Lendületben Facebook-oldal)

 

A kritikusok által „a legszebb Munkácsy-műnek” nevezett Zálogházon, A falu rossza vagy más címen a Részeges férj hazatérése, a v. Pákh Imre gyűjteményét gazdagító Eltévedt gyermek, a Konyhában és – a már eddig is ötmillió látogatót fogadó magánkollekció egyik legreprezentatívabb, egykor magyarországi aukciós csúcstartónak számító táblája, – a Készülődés a papa születésnapjára, a festő nászútja során Csabán elkezdett A falu hőse, valamint a Műteremben című képeken valóban Kövi Etelka figuráját ismerhetjük fel. Kiváló felfedezés, elismerésem!

2024-ben születésének 180 éves évfordulóját ünnepeltük, 2025-ben pedig halálának 125. évfordulóján emlékezünk korának legismertebb és világviszonylatban legjobban fizetett festőfejedelmére, Munkácsy Mihályra. Az életműve és életútja iráni élénk érdeklődés, az egymást követő kiállítások, könyvek és színházi előadások ma is százezrek érdeklődését képesek felkelteni. Temetésére tisztelője, a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet egy koszorút küldött, amelynek gyászszalagjára[9] a következő, 1900-ban és 2025-ben egyaránt érvényes szöveget írták: Munkácsy Mihálynak – „A nemzeti Geniusz egyik Messiásának”.