A képen balról jobbra Sára Ernő akadémikus,
Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész,
Érdemes művész, dr. Bácsmegi Gábor, a Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója
és a kiállítást megnyitó Szurcsik József Munkácsy Mihály-díjas képzőművész
Szurcsik József
Korunk művészete:
a XXIII. Tervezőgrafikai Biennálé
Békéscsabán[1]
Békéscsaba földrajzi távolsága Budapesttől körülbelül pont annyi, amennyi Budapest távolsága Békéscsabától. Nem is szeretnék innen Magyarország fővárosához mérni semmit sem, csak meg kívánom jegyezni, hogy Békés megye fővárosának befogadói közege olyan erős kulturális és művészeti vonzóerővel bír, hogy általa a művészet élő jelenléte az egyik legjelentősebb és legfontosabb tényezővé tette Békéscsabát a hazai kulturális életünkben. Mai ünnepünk fókuszában ezúttal ismét a tervezőgrafika és a több évtizedes, sikeres múltra visszatekintő biennálé áll. Ez a békéscsabai, Munkácsy Mihály múzeumbéli szakmai szerepvállalás és jelenlét szinte behozhatatlan és megtisztelő előnyt is jelent másokkal szemben, hiszen a dizájn elsöprő erejű, élő jelenlétének köszönhetően a művészet ezen ágának olyan fórumot biztosít, mely a világtérképen való elhelyezkedésben kicsit ki is emeli Békéscsaba nevét, úgyis mondhatnám, „kövéríti”, „boldra váltja”: azaz büszkeséggel megvastagítja a város betűit.
A Munkácsy Mihály Múzeumban és Békéscsabán tapasztalható szeretetteli fogadtatás, ez a befogadó, nyitott érdeklődés a tervezőgrafika számára nagyon fontos. A szakma mindezt úgy tudja meghálálni, hogy az alkotók valóban legjobb műveiket hozzák ide megmutatni. Érdemes tudniuk a helyieknek, hogy a tervezőgrafikusok sokasága készül a csabai biennáléra. Ugyanis minden grafikus nagy izgalommal szeretné itt megmutatni sajátjából a legjobbakat, szakmai életútjának éppen aktuális darabjait vagy szándékosan erre az alkalomra készített – nevezzük így – „konceptuális versenyműveit” a tervezőgrafikus kollégák és az érdeklődő közönség előtt.
Valami kohéziója, valami fontos vonzereje mindig is volt a városnak, ennek a környezetnek, és lesz is: biztosak lehetünk benne, hogy nem véletlen mindez, hogy így alakult. Az idén nemzetközivé vált biennálé mostantól messze földről is fogad kiállítókat, hogy erősítse, vagy még inkább: kiegészítse a hazai kínálatot.
Így az idei kiállítás jól bizonyítja, hogy a tervezőgrafikusok társadalma meglehetősen nyitott az újdonságokra, összetartó és egymást segítő szakmai közeg. Aktivitásuknak köszönhetően a graphic-design legkülönbözőbb törekvései, irányzatai és nagyon is differenciált szellemisége megmutatkozhat e falak között is, erősítve a tervezőgrafika presztízsét hazánkban és többek között a külföldi kiállítók megjelenésével a nagyvilágban is.
Egy ember életében – tudom, meglehetősen viszonylagos, de – két esztendő nem számít soknak, ám a tervezőgrafika, a design esetében nagyon is az. Két év alatt olyan újdonságok, egyéni teljesítmények és csapatban elkövetett tervezői eredmények képesek kiérlelődni, amelyek alapjaiban képesek megváltoztatni bizonyos gondolkodásmódokat, vagy legalábbis hatással lenni azokra. Nem csoda, hogy ilyenformán a szellemiség artikulálása és transzponálása egy vizuális nyelvi környezetre az adott társadalom szocializációs, edukációs közegében úgyszólván missziós feladat. A trendek, a kánon és a kulturális háttér formálása, továbbá finomítása és gazdagítása a tervezőgrafika hatóerejének egyik lényege.
A dizájnnak nem a különböző személyes, mondhatni, szubjektív szépségek viadalában kell kielégítően helytállnia, hanem egyfajta korrekt objektivitással felmutatni a jót, ami nem mellesleg igencsak szép is tud lenni.
Nem feltétlenül az ügyfél, a megbízó ízlése lesz a mérvadó ebben az esetben, hanem a magas színvonalú, kvalitásos profizmusé. A megbízónak nem az a feladata, hogy a saját pénzéért füttyentve ugráltassa a tervezőt a maga tempója szerint, hanem, hogy a tervező minden érzékét, tehetségét és tudását latba vethesse megbízója sikerének érdekében. A tervezőgrafikus pedig akkor sikeres, ha ügyfelének a lehető legjobb anyagot van módja elkészíteni, miközben a tervezői design munka megvalósítása közös üggyé nemesedik és egyúttal rendelkezik a megfelelő minőségi, valamint művészi kvalitásokkal is.
Kitűnik, hogy kétévről kétévre rengeteg igazán jó, sőt kitűnő példát láthattunk a biennálékon – ahogy korábban is, most is – a Munkácsy Mihály Múzeum tereiben installált műveket szemlélve.
Az időtényezőt figyelembe véve, amikor elolvastam a meghívó szövegét, kicsit megborzongtam: „A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafika Szakosztálya, Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Munkácsy Mihály Múzeum tisztelettel meghívja a XXIII. TERVEZŐGRAFIKAI BIENNÁLÉ megnyitójára és a díjak átadására.”
Hát, igen. Hamarosan betöltöm a 64. évemet. Ez csak azért érdekes számomra, mert a Tervezőgrafikai Biennálék sorát tekintve, jómagam éppen negyvenhat éve járok ide Békéscsabára, hogy a mindig aktuális és szépen összegzett páros esztendők dizájntermésének válogatott anyagát jól megnézzem magamnak. Idővel bekapcsolódtam én is kiállítóként, hiszen alkalmam volt szerepelni itt alkalmazott grafikai munkáimmal, mely szerepléseket minden alkalommal nagy megtiszteltetésként éltem meg. Jó ideje már nem állítok ugyan ki, csak szemlélője vagyok a biennálénak, de emellett élethosszig kitartó és hűséges rajongója a tervezőgrafikának.
Úgy hiszem, a rajongói tábor amúgy elég erős lehet nélkülem is, hiszen jól látszik, hogy az igényes tervezőgrafika mennyire jótékonyan hat a környezetre és milyen sokat jelent a dizájn – véleményem szerint – a minőségi és egészséges élet lehetőségének elősegítése érdekében.
Itt említeném meg jó szívvel a tervezőgrafika oktatásában részt vevő, fáradságot nem ismerő munkát végző szakiskolák áldozatkész tevékenységét. Higgyék el, hogy számukra is kiemelten fontos mindaz, amit e falakon láthatnak. Gondoljuk csak meg, ha a vizuális környezetben tapasztalható rossz példa olyannyira ragadós, milyen eredményt nyújthat a jó példák sora? Milyen ösztönző minta rajzolódik ki a pályára készülő fiatalok számára? A „rossz” vagy a hibás példa szomorú, fájdalmas és elkeserítő, a „rossz” – fertőző, mérgező és pusztító. A „jót” viszont jó követi, örömöt okoz, szerethető, okos és lelkesítő hatású, a „jó” – gyógyító, fejlesztő és építő, és nem utolsósorban a „jó” minden bizonnyal értékes is.
Kétségkívül korunk művészete a dizájn. Ebből következik, hogy a tervezőgrafikus, a graphic-designer pedig korunk művésze, aki bár a lehető legkonkrétabban a jelenkornak alkot, minden egyes művének köszönhetően mégsem csak saját korára lesz hatással. Ebben a tekintetben kicsit olyan, mint például az oktatás, közelebbről a pedagógia egyik alaptényezője, miszerint minden jól beépített és elsajátított tudás évekkel, sőt évtizedekkel később fejti ki áldásos hatását, sosem azonnal. A pedagógiában elkövetett hibák ebben az értelmezésben tekinthetők időzített bombának is, amelyek pusztító ereje nem a jelen időben hat, hanem sokkal később, amikor korrigálni már nem lehetséges.
A tervezőgrafikus felelőssége többágú. Az ízlés, vagyis a „jó ízlés” – mint alapkötelezettség – a szakmai elvárások egyik legfontosabb alapköve. Erre épül minden.
Csendben jegyzem meg, hogy a jó graphic-designer etikus. Munkájában, műveivel mindig igazat mond. Ha retusálja a valóságot, az nem hazugság, az a szépség kibontásának processzusa a rútság birodalmából. Egyébként az igazi tervezőgrafikus sosem áll a demagógia oldalára, nem kirekesztő, nem rosszindulatú és nem is gyűlölködik.
A tervezőgrafikus munkája meglehetősen összetett, és amellett, hogy rengeteg technikai ismeretet működtet egyszerre, közben nagyon erősen intellektuális is. A tervezőgrafikus munkája során az intelligencia összedolgozik a megfelelő készségekkel és alázattal, kiváló érzékkel és alapos felkészültséggel, tudással. Majd mindezek együtt a kreatív tervezői gyakorlatban formálják meg, bontják ki az ötletet, és készítik el a tervezőgrafikai művet. Optimális esetben mindehhez a különböző elemek olyan együttállására van szükség, ami a tervező számára határtalan boldogságot okoz, és a néző számára is valamilyen megmagyarázhatatlan, de örömteli izgalmat.
Elárulom azok számára, akik nem ismernék a graphic-design természetét, hogy a szellemes és könnyed játékosság mindössze csak látszat. Olyan, mint egy világhírű gitáros a színpadon, aki lenyűgöző, bájos és vagány lazasággal lenyomja a szólóját, a közönsége pedig alélva esik össze vagy őrjöngve tombol a zsigerből kiadott produkció láttán.
Igen, persze, ez is a valóság része, de a profizmus abban is megmutatkozik, hogy oly sok minden rejtve marad a kíváncsi szemek elől. Annyira fel van építve a produkció, hogy a tanulmányok, a szerzői gyötrelmek időszaka, a rengeteg próba, fárasztó gyakorlás és az irdatlan háttérmunka nem lesz látható az avatatlanok számára. Csak a színpadi jelenlét vagy a stúdióban megküzdött, kidolgozott és végül piacra adott anyag kerül a figyelem fókuszába. De rendben van ez így, hiszen végül is ez lesz a maradandó.
A tervezőgrafika igazi élőhelye nem a csendes kiállítótermek világa, csak vendégségbe látogat ide, de úgy is mondhatnám, hogy hazalátogat, hogy megmutassa legjobb arcát családjának, barátainak és mindenkinek, aki szereti őt. A tervezőgrafika élőhelye a nagyvilágban van és a környezetünkben szinte mindenhol. A legkülönbözőbb médiumokban rendelkezésre álló eszközökön, a fiktív vagy megvalósuló kiadványokon, on-line és papír alapú, virtuális és anyagi környezetben, termékcsomagolásban, piktogramokban, használatba vett logókban és emblémákban, komplett és nem komplett arculatokban, plakátokban és hirdetési felületeken, a betűtervezésben, az írott környezetben, az enteriőrdizájnban, a könyveken és könyvekben, különleges felületeken, tárgyakon és eszközök sokaságán, gyakorlatilag tényleg mindenütt. Ettől olyan különleges szakma a tervezőgrafika, ettől olyan érvényes, hiszen átszövi mindennapi jelenlétünk tereit, jó esetben eligazodást nyújt és tartást is ad a vizuális környezetünknek, miközben pozitív üzenetekkel szolgál bennünket, valamint kellemes és jó érzéseket közvetít a mindennapi slamposságok kuszaságában.
A biennálé zsűrijének meglehetősen izgalmas volt a feladata egyrészről az anyag kiválogatása, másrészről a díjazás tekintetében, de erről nyilatkozzanak inkább a zsűri tagjai. Nem is szaporítanám tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell: következzen a díjátadás! Jó szívvel ajánlom a figyelmükbe a XXIII. Tervezőgrafikai Biennálé anyagát! Kérem, vigyék hírét szerte az országban és határainkon túlra is e nagyszerű kiállításnak!
Éljen a szabadság!
Éljen a művészet szabadsága!
Békét mindenkinek!
A kiállítás enteriőrfotóit Szilágyi Péter Antal készítette, és a Munkácsy Mihály Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre.
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
