Szil Ágnes
Sáska mama telefonál
Lehet-e egy szobornak humora, kérdeztem magamtól a kiállításmegnyitó első néhány percében. Széri-Varga Géza alkotásait elnézve nagyon is, gondoljunk csak az Egy szelet vaddisznózsíros kenyérre, Széchenyi sétájára vagy az Önarckép metróablakban című alkotásra. Széri-Varga a kő, a fa és a fém nyelvén szólít meg bennünket, beszél hozzánk, a kisplasztikától a köztéri szobrokig.
A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Ívek-pályák-alkotások című tárlatának kiállításmegnyitója volt az első társasági esemény, amelyre elmerészkedtünk a családommal. Némi túlzással szólva egy tűt sem lehetett leejteni, a látogatók állhatatos falanxa védte a műalkotásokat. A fellépőket megkerülve, egy kis folyosón juthattunk csak a terem mélyére, és az első szobor, amelyet megpillantottam, a Sáska mama telefonál volt. Nem hiszek a véletlenekben. Hosszú képzőművészeti böjt után a Sáska mama telefonál meg tud szólítani.
Ebben a szoborban a nemes fából formált törzsből lágyan hajtanak ki a fém végtagok, a két különböző anyagból egy korpusz uniója lesz. Sáska mama láthatóan igen elfoglalt. Hordozza a jövő nemzedéket, fiatal sáska van az ügyetlenebbik, bal karján, közben azonban arra is van ideje, hogy telefonáljon – azaz dolgozzon, hallgassa a híreket, csevegjen a barátaival. Ilyen módon Sáska mama részese a kommunikációs hálónak, talán még alakítója is. A hölgynek láthatóan jó napja van, azonos önmagával, az arcán valami kellemes derű árad el. Rajban él, gondolhatnánk mi, felebarátaival megbonthatatlan rendben, áthághatatlan szabályok közt, és ezért a szépen szervezett szigorért és szabályozottságért talán kissé irigyeljük is. Sáska mama lázadását senki és semmi nem törheti le (hiszen nem is tervez ilyesmit), őt – szemben velünk – nem keserítheti el az emberre nagyon is jellemző bizonytalanság, önmarcangolás. Gondolkodnia fölösleges. Marad a hagyományos női szerepnél, egyetlen kilengése a telefon használata. Az államalkotó rovarok szorgalmukról ismeretesek, míg a sáskáknak sokkal rosszabb a sajtójuk. Többezer éve feketíti be őket az irodalom – pedig csak éhesek.
Sáska mama idősebb gyermeke is a közelben tartózkodik (a kiállítóteremben mintegy két méterre), a Sáskalány kacéran tekint vissza a potrohát gusztáló tömegre. Valószínűleg szép hegyisáska, mondom megjelenése okán, ugyanis ez a hazánkban élő csaknem hatvan sáskafaj egyike. Sáskáék a tojókampósok alrendjébe (azaz latin nevén a Caeliferába) tartoznak, amely igazán költői szó, éghordozót jelent.
A derűs szobor láttán sem szabad elfelejteni, hogy a sáska a baj és a csapás szinonimája, a falánkság, az összehangolt pusztítás jelképe. A tudomány azonban nem egyetlen jelzőt ragaszt, nem egy tulajdonsággal dolgozik. A nálunk ismert sáskák rácáfolnak Weöres Sándorra: nem rajban (hadban) élnek, nincs köztük munkamegosztás, az egyedek külön-külön töltik életüket (sőt: a hétköznapjainkban gyakran kevert tücsök, sáska és az imádkozó sáska nem ugyanaz a faj, és nem is azonos a sivatagi vándorsáskával). A sáska vegetáriánus, a vándorsáskáknak pedig – ha túl nagy a „népsűrűség”, és akadályozzák egymás életfunkcióit, magyarán és antropomorf módon fogalmazva: egymás idegeire mennek – mindössze két nemzedékre van szükségük ahhoz, hogy magányos példányokból rajjá alakuljanak, naponta csaknem 50 kilométert repüljenek, tonnaszám zabáljanak fel minden növényt, és letarolják a környezetüket. Rovartani okfejtésekbe nem bocsájtkozom, de jó lesz résen lenni ezekkel a mosolygó sáskákkal.
Széri-Varga Géza Sáska mamája viszont nagyon-nagyon rokonszenves, a magam részéről bármikor felvenném neki a telefont.
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.
