Képzőművészet

 

 20181006_2947_a.JPG
Zsoltár
(1986; kőagyag; 8×13×15 cm)

 

Szemadám György

 

Tömpe Emőke kiállítása elé

 

Ha az én időmben zajló iskolai rajzoktatásra gondolok, akkor kész csodának tartom, hogy végül festőművész lettem. Máig emlékezetemben élnek ugyanis azok a hihetetlenül rossz minőségű, tíz- vagy húszfilléres, könnyen szétázó és foszladozni kezdő rajzlapok, a szétálló sörtéjű ecsetek és a kőkemény, szinte oldhatatlan gombfestékek, amely eszközökkel kellett volna holmi akvarellhez hasonlító művet létrehoznunk. Életemben többféle festék-fajtát használtam – elsősorban olajfestéket –, de tisztán akvarellt soha nem festettem, s talán éppen ezért mindig is a legnagyobb tisztelettel adóztam e nem túl látványos, de igen nehéz műfaj művelőinek. Hogy miért nehéz műfaj ez? Mert például, míg egy olajfestményt százszor is átfesthet az ember, az akvarell javíthatatlan, s ha mégis ezzel próbálkozik az ember, akkor az már kínos látványt nyújt. Ez a feminin anyag ugyanis igencsak szembetűnő módon jelzi, hogy szerelemmel vagy erőszakkal közelítettek hozzá. Egy elkínzott, meggyötört vagy talán még a sérülések nyomait is magán viselő papírlap a festészetben majdnem olyan tragikus látvány, mint egy megerőszakolt nőé. Pláne, ha valami fedőfestékkel – például temperával – nyúl bele az alkotója. Tudni kell, hogy régen az angol akvarellisták zsűrorok általi megítélése úgy kezdődött, hogy a papírt a képes felének háttal, a fény felé tartották, s ha azon a fedőfesték nyomát jelző sötétebb rész látszott, akkor azt a kép érdemi megtekintése nélkül kiszelektálták. Mert az akvarell lényege az alla prima könnyedség, ami a festőtől nagy szakmai tudást követel, úgy, hogy a véletlent is számításba kell vennie. Csak az akvarellista tudja igazán, hogy milyen váratlan meglepetésekkel szolgálhat már maga a papír együttműködése is az érintetlenül hagyott fehér foltjaival vagy az a képessége, ahogy finom rostjai selymes puhasággá varázsolják még a véletlenül odafröccsenő festékpászmát is.

 

20181006_2943_a.JPG
Bőrtáska 
(1989.10×23×28 cm, mázas samott)

 

S akkor még nem is szóltunk a víz és az ecset munkájáról, ami a színeket az alkotó szándék és a véletlenek gyönyörű összjátékában képes megjeleníteni. Si-tao – egy XVII. században élt kínai festő – ezt írta egy híres tanulmányában: „Amikor a tus az ecsethez ér, lélek száll belé, amikor az ecset széthordja a tust, megeleveníti. Ahhoz, hogy a tusnak lelket tudjunk adni, hosszú gyakorlatra, ahhoz pedig, hogy az ecsettel megeleveníteni legyünk képesek, az élet ismeretére van szükség. Aki hosszú gyakorlással edzette ugyan a lelkét, de az élet elevenjét már nem ismeri, az csak a tushoz ért, az ecsethez nem. Akit az eleven élet edzett meg, de a lelkét nem volt módja gyakorlással tovább képezni, az csak az ecsethez ért, a tushoz nem.”

Fenti mondatok ugyan nem a színes akvarellről, hanem a tusfestészetről szólnak, de mivel mindkét technika a papíron használható, vízben oldódó festékanyagok használatáról szól, úgy vélem, hogy a szerző itt a lényeget ragadta meg.

Tömpe Emőkének korábban csak az akvarelljeit volt alkalmam megismerni, miután többször találkoztunk egy tiszakécskei alkotótáborban, de tudtam róla, hogy a Gyulai Művésztelep állandó résztvevője, s miután ennek alkotói egészen sajátos színfoltot képeznek a magyar képzőművészetben, némi tisztelettel figyeltem tevékenységét. A gyulai művésztelep alkotóit ugyanis akár szociográfus realistáknak is lehetne nevezni, mert kisvárosi/falusi portákat, régi, omladozó épületeket, kidobott tárgyakat vagy akár a félmúlt szobabelsőit festik.

 

TE_n_015.jpg
Árnyékos udvar / Gyula-Ajtósfalva

(2002; akvarell; 345×515 mm)

 

A Rákoscsabán született, és máig itt élő Tömpe Emőke egy nekem megküldött önéletrajzában így vallott akvarelljei témáiról: „Fontos számomra a majdnem-falusi életforma, amelyben élek. Gyermekkori élményeim segítenek rácsodálkozásaimban meglátni az emberit. Ami megszólít, az lehet csúnya vagy visszataszító. A hátsó udvarok világa nem turista-látványosság. Az ember jelenléte vagy éppen jelenlétének hiánya megmutatkozik bennük. Közvetlen környezetem agonizáló tárgyait kerámia kisplasztikáimban jelenítettem meg.”

Ez utóbbiakról pedig külön kell szólnom, miután korábban nem találkoztam e művekkel. Tudtam ugyan, hogy Tömpe Emőkének áll Gyulán egy olyan díszkútja, ami egy szakértő meghatározása szerint a „megvalósíthatás határán” egyensúlyoz, s láttam itt – Rákoscsabán – egy gyönyörű és szokatlan köztéri szobrát, a hatalmas kokárdát, de arra nem számítottam, amit az otthonában láttam, amikor az itt kiállítandó műveit megnéztem. Egyik szobájában ott volt egy régi konyhai mérleg, amilyet még nagyanyám is használt, egy elnyűtt bőrtáska, egy régi imakönyv, kulcscsomók és még más tárgyak is, amelyek első látásra nem leptek meg, de annál inkább megdöbbentem, amikor ezeket közelebbről szemügyre véve kiderült számomra, hogy ezek a művésznő kerámia műalkotásai, amelyeket itt is láthatunk. Talán legjobban meglepett a mérleg, aminek öntöttvas alkatrészeit olyan pontossággal fogalmazta át a kiégetett agyagba, hogy az akár még működőképes is lehetne. Aztán itt van még egy különös tárgy is, ami első látásra egy idő rágta, lefűrészelt faoszlop felső részének tűnhet az elgörbült zsanérral és szögekkel, ami Tömpe Emőke családjának egykori kapufélfája volt. Amíg meg nem tapintottam, el sem hittem, hogy a fa nem fa, és hogy a zsanér meg a szögek nem rozsdás fémek, hanem egy kerámia szoborral van dolgom. Aztán előkerült egy miniatűr vaskályha is, ami az eredeti minden egyes apró részletének és díszítményének kerámiába áttett pontos mása.

 

20181121_3255_a.JPG
Ideál 400
(1979; kőagyag; 47×19×30 cm)

 

Mi ez? Mi az alkotó indítéka arra, hogy ennyi munkát fektessen e rendkívül nehéz technika felhasználásával? (Arról itt most nem is szólok, hogy maga a megmintázás még csak az egyik fele a munkának, amit a kiégetés néha kellemetlen meglepetései követhetnek.) Tudjuk: az amerikai pop-art szívesen használta az ismert tárgyak más anyagban való megjelenítését, de ezt inkább afféle Marcel Duchamp-i fricskának, megbotránkoztatásnak szánták, míg Tömpe Emőke művei éppen a tiszteletadó szakmai alázatról szólnak. Mert minden alkotása – az akvarellek és a kerámia kisplasztikák is – valójában emlékművek. A múló idő, a tiszteletre méltó múlt emlékművei.

 


Főoldal

2019. december 06.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcái
Versek
Bék Timur verseiZávada Péter verseiViola Szandra verseiKántor Péter: Eltévedtek
Prózák
Józsa Péter: Berlin háromszorAbafáy-Deák Csillag: VeronikaEgressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: Alagsors
Kritikák
Dorcsák Réka: Biofrusztráció - Lövétei Lázár László: Miféle haragAz értelmezés olvasata - Márkus Béla Szilágyi István-monográfiájárólA rendezetlenség szabályos keretezése - az Aszteriónról Maradunk a Földön
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA