Nagy Imre
Égbe emelt hajlékok
Lous Stuijfzand gyulai kiállításáról
Lous Stuijfzand holland képzőművész egyedülálló anyaggal mutatkozott be a gyulai Almásy-kastély úgynevezett Török tornyában április 28-dikán. A több mint húsz darabból álló kollekció az elmúlt tíz év terméséből válogatott bronz plasztikákat sorakoztatta fel a Török torony időtlenséget sugárzó, szakrális terében.
Maga a megnyitó szertartás rendhagyóan zajlott a különleges helyszínen, hiszen az érdeklődő közönség a torony alatti árkád előtt várta végig a zenei produkciót, illetve a megnyitó beszédet, hiszen maga a kiállítótér nem tudott volna annyi embert befogadni, ahányan eljöttek. A vernisszázs elején a Dobszerda Dobkör kéttagú felállásban lépett fel, és ritmikus dobprodukciójával előkészítette a torony előtt várakozókat arra, hogy – mintegy beavatási szertartás résztvevőiként – a megnyitó szöveg után belépjenek Lous Stuijfzand műveinek varázslatos világába.
Lous Stuijfzand alkotásainak gyulai bemutatkozása azért is tekinthető különlegesnek, mert egy holland művész magyar földből fogant műveit sorakoztatja elénk – ahogy a kiállításról tudósító napilap cikke mondta – „Bronzba öntött világ”-ként.
Lous Stuijfzand a Hágai Szabad Akadémia művészképző és középiskolai rajztanár diplomájával a zsebében kezdte a független képzőművészek változatos életét 1974-ben. Rendszeresen állított ki Hollandiában. 1994-ben találkozott Leidenben a Zichy Galéria egyik, magyar művészek munkáiból rendezett kiállítása apropóján jelenlegi párjával, Lóránt János Demeter festőművésszel. Ennek a találkozásnak volt köszönhető, hogy Lous Stuijfzand-ot a következő évben meghívták a Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelepre. Az alkotótelepen ismerkedett meg a viaszveszejtéses bronzöntés technikájával, amely technika megtanulásában és elsajátításában pedig mestere Győrfy Sándor Kossuth-díjas szobrászművész volt. A találkozás jelentőségét abból a tényből is fel lehet mérni, hogy Mezőtúr előtt Lous Stuijfzand kizárólag kétdimenziós munkákat készített – festményeket és grafikákat, melyek között egyedi grafikák éppúgy voltak, mint sokszorosító eljárással készült nyomatok. Mezőtúr azonban alapjaiban változtatott ezen a műfaji felálláson. A szobrászati munkához kétféleképpen lehet hozzákezdeni. A szakmailag nagyobb kihívást jelentő út az, amikor a művész mintázni tanul, hogy sajátkezűleg formázza meg az anyagot, így reprodukálva vagy létrehozva azt a valóságból választott motívumot vagy formát, melynek plasztikus mását létre kívánja hozni. A másik, szakmai szempontból egyszerűbb út az, amikor a művész apróbb-nagyobb tárgyakat választ a környezetéből és azokat belenyomkodva a gipszbe, közvetlenül teremti meg azok negatív formáját, melyet már „csak” ki kell önteni bronzzal.
Lous Stuijfzand ezt az utóbbi utat választotta, azonban motivációja teljes mértékben a helyből és a helyzetből fakadt. Tanácstalannak érezte magát az alkotótelep első napjaiban. Motívumokat keresve járt-kelt a telepen, a telep közeli mezőkön és ártereken amikor – mintegy varázsütésre – egyszer csak úgy érezte, a föld, a hely avagy a hely szelleme szól hozzá és üzen neki. Mágikus-misztikus pillanat volt, amelyről rögtön tudta, hogy meghatározó lesz későbbi alkotói munkájában is. Ágakat, gallyakat, nádszálakat, kéregdarabokat és indákat kezdett gyűjteni, hogy azokból teremtsen valami új minőséget. Erről ő maga így vallott egyik katalógusában:
„A természetben, a tájban való bolyongásaim során gyakran találok témát. Hátramaradt nyomokat, jeleket és jelképeket a mából és a régmúltból. Ezek a jelek a természet erői, az időjárás változásai révén képződtek, vagy az emberi beavatkozás eredményei. Hangulatok, emlékek, gondolatok, melyeket bronzba öntve hozom létre alkotásaim. Az év néhány hónapját a Magyar Alföldön töltöm és itt találom témáim nagy részének formavilágát. Ezeket a formákat először természetes anyagokból építem, nád, fa, fakéreg, viasszal együtt, és ezeket viaszveszejtéses módszerrel öntöm bronzba.”
Talált tárgyak ezek, amelyeket sétái során véletlenszerűen gyűjtött össze, hogy azután egy elvont alkotói folyamat során új minőséget hozzon létre belőlük. Azonban ez az alkotói eljárás nem a szürrealizmus „tisztán pszichikai automatizmusa”, ahol esetlegesen kerülhetnek egymás mellé az egyes elemek. A Lous Stuijfzand által követett alkotói elv egy organikus komponálási és mű koncipiálási metódust mutat. Alkotásai megkonstruált szerkezetek, melyek struktúrájukban és tartalmi üzeneteikben pontos látleletei az archaikus ember lelki beállítottságának. Az archaikus lélek kifejezője egy holland művész?
Különösen hangozhat ez a kijelentés a holland alkotó műveinek elemzésekor. Azért is erőteljes ez az állítás, mert Hollandia – vagy ha úgy tetszik, Németalföld – már 4-500 éve túljutott a paraszti társadalomból a polgári társadalomba fejlődés kataklizmáján, és a polgári fejlődés egyik fejlett államaként tekinthetünk erre az országra. Ebből a közegből érkezett Lous Stuijfzand a rurális, vidéki Magyarországra, ahol a paraszti kultúra tárgyi és építészeti nyomai még föllelhetőek, a szellemisége pedig még most is tapintható.
Lous Stuijfzand műveinek címei engednek bennünket közelebb azokhoz az értelmezési tartományokhoz, amelyek azután segítenek az életmű szobrászi anyagának feltárásában. Mint mondtuk, Lous a természetben talált tárgyak – ágak, nádak, kérgek és liánok – összeépítésével konstruálja meg műveit, melyeket azután a viaszveszejtéses bronzöntés eljárásával maradandó anyagban formáz meg. Egész sorozatot készített Földtemplom címen, de a Földön felejtett vagy a Várakozás a földön sorozata is utal az anyaföldre. Ezeket az alkotásait az jellemzi, hogy a három vagy négy ágból konstruált lábon álló szerkezet felső harmadában valami hajlékszerű képződményt formázott meg. Egyrészt az ősi emberi képesség – a természet kínálta lehetőségek közötti lakhely készítés elemi képessége – fogalmazódik meg ezekben a művekben, másrészt a magasított, lábakon álló konstrukció elemel minket a földi valóságtól. Ezen műveinek mindegyikére jellemző, hogy kompozíciós értelemben a vertikális irányultság a meghatározó bennük. A függőleges „lábak” magasba vezető rendje felvezeti tekintetünket a művek talapzatáról, majd megpihen szemünk a konstrukció felső részén elhelyezkedő épített-kötözött hajlék vagy szárnyékféle szerkezeten, hogy tovább emelkedjen azután pillantásunk az ég felé.
A természetben talált egyszerű elemek révén a művész új minőséget teremt azzal, hogy a művek formai jellemzői olyan inherens tartalmakat képesek megidézni, melyek túlmutatnak önnön természeti valójukon és az archaikus ember ösztönös és tudatos teremtő tevékenységét egyaránt modellezik. Olyan alkotásai, mint a Diadalív sorozat darabjai vagy A mezők hősei jelzik, hogy Lous Stuijfzand szobrai ugyan méretükből adódóan mozgathatóak, de tartalmi utalásaik révén a helyhez kötöttség mementói és a megszentelt helyek emlékművei. Ennek fényében eligazító lehet számunkra Lucien Lévy-Bruhl francia filozófus és antropológus gondolata, aki a szent hely – szent tér kérdéséről a következőket írja:
„A szent tér sohasem önmagában jelenik meg… Mindig valamilyen együttes részét alkotja, amelybe nemcsak ő tartozik, hanem mindazok a növény- és állatfajok, amelyek bizonyos évszakokban nagy számban fordulnak ott elő csakúgy, mint azok a mitikus hősök, akik ott éltek, kóboroltak, s gyakran ott nyugszanak a földben, valamint az ott rendszeresen tartott szertartások, mint ahogy az egész szóban forgó képződmény által keltett érzelmek is.”
Összetett koncepciók fogalmazódnak meg Lous Stuijfzand kisplasztikáiban, hiszen a lehatárolt tér vagy a kijelölt-kiválasztott hely fogalmának plasztikus ábrázolásával egy olyan őseredeti szakrális tevékenységre utal vissza, melyről Mircea Eliade vallástörténész így vélekedett: „Bizonyos értelemben minden új emberi építmény a világ újjáalkotása.” Teremtő tevékenység tehát Lous Stuijfzand szobrászi munkássága, mellyel az ember legősibb, legarchaikusabb építő-teremtő tevékenységére reflektál.
Műveinek azonban van egy olyan csoportja is, amely nem a szent hely kérdéskörét analizálja, hanem a mozgás, az utazás, átvitt értelemben az ember helyzetváltoztatásának problematikáját dolgozza fel. A Fossil vagy a Bárka című művei a vízi közlekedés eszközeit modellezik a már ismert anyagok (ágak, kérgek) segítségével, míg a Ready to go vagy Az úton című munkáival konkrétabb megfogalmazásban a szárazföldi közlekedésre utal. Ez utóbbi két művében ugyanakkor az emberiség egyik legősibb sztyeppei kultúrájának, a szkítáknak a kocsijait idézi meg – meghökkentő atavizmus ez egy holland művésztől. A kérdés csupán az, hogy ezekkel a műveivel nem a saját személyes és saját alkotói útjára akart-e szimbolikus utalásokat tenni?
Lous Stuijfzand alkotásainak idei szemléjében van három kisplasztika, mely a 2017-ben megrendezett 64. Vásárhelyi Őszi Tárlaton szerepelt először. Ez az Életút I-II-III. címet viselő műtárgycsoport, mely a továbblépés jeleként értelmezhető a művész munkásságában. A kompozíciókhoz felhasznált alapanyagok változatlanok, formai megoldásukban azonban antropomorfabbak minden eddigi művénél. Kiterjesztett szárnyú madárlényként vagy madár és ember keveréklényeként azonosíthatunk közülük kettőt, míg a harmadik egy orans tartásban álló ember vagy emberszerű lény ábrázolásaként értelmezhető. Ezzel a három művével a kortárs magyar képzőművészet organikus irányzatának Samu Géza, Bukta Imre vagy Földi Péter képviselte áramlatához sodródott, amelyben a hihetetlenül erős hagyománytisztelet jelenthet további inspirációs forrásokat Lous Stuijfzand számára.
Végezetül megállapíthatjuk, hogy Lous Stuijfzand viaszveszejtéses eljárással készült bronzplasztikái gazdag konnotációs tartalommal telített elgondolkodtató formai megoldások, melyekben az alkotó a hajlék, a torony, a bárka vagy a kocsi gondolatköréhez kötődően az emberi minőség átmentésének és megőrzésének problematikájára keresi a vizuális és plasztikai formanyelv megújításával a választ.
Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.
