Hóvári János

 

„Gyulától New Yorkig”

Gondolatok Molnár Gyula grafikusművész gyulai kiállításának megnyitóján[1]

 

Prológus gyanánt:

„Így érkeztünk meg 1945. április 3-án Gyulára, ebbe a kedves tiszta városba, ahol az utcaseprők éppen úgy takarították a várost, mintha háború nem is vonult volna végig rajta, mintha tankot sose látott volna ez a város. A virágágyak között nem voltak papírhulladékok, a fák szépen megnyesve, a bukszusbokor a Békésmegyei Takarékpénztár előtt megnyírva, a Scherer-féle „kötőgyár” ablakai ragyogtak, Az Almásy kastély és a kert rendben. A kastély lakói most a kórház elmeosztályáról kerültek ki szerencsére, mert így senki se szeretett szegény bolondok között járni és a kastély épen maradt.”

Majd folytatja az események felidézését az 1946. október 31-én történtekkel.: „Jó feleségem reggel 6 órakor közölte velem, hogy valami készülődik, nem a legjobban érzi magát. Felöltözött a kedves,csak úgy, mint máskor. A „rózsaszínű” – nappali – szobánkban szép gondosan megterített, papírszalvétát összehajtogatta, minden tányér mellé tett szép rendben egyet-egyet. A porcukor tartót, amiben elég fyanus külsejű cukor volt, – szépen megtörölte, – elkészített mindent, megmosdott és gondosan felöltözött.

Minden előre el volt készítve, most már csak egy hiányzott, hogy az öreg Mester jöjjön a gépkocsival s induljunk a kórházba. [...] Éppen hogy fel tudtuk a szülőszobára kísérni, a főorvos is alig tudott odaérni, egy pár perc múlva, negyed kilenckor mosolyogva közölte velem, hogy kisfiunk van...”

 

 

A fenti idézet a művész édesapja, Békés vármegye utolsó alispánjaként 1945 és 1950 között szolgálatot teljesítő Molnár Jenő emlékirataiból származik. És akkor most következhet a tényleges megnyitó. Molnár Gyula professzor úr, vagy másként kifejezve magunkat: Művész úr – nem csak gyulai születésű, s a keresztségben is a Gyula nevet viseli, nem véletlenül; hanem szellemiségében is gyulai. Nem csupán azért, mert szüleivel és testvéreivel paradicsomi körülmények között élt Gyulán, persze ebből ő kevés dologra emlékezik, mert amikor megtörtént a „kiűzetés a Paradicsomból”, ő csupán négyéves volt. A család Nyíregyházára került, ahol bajok ütötték fel a fejüket, mind politikaiak, mind családiak. Édesapja az 1956 után a börtönt is megjárta. Amire a családi asztalnál mindenki szívesen visszaemlékezett, azok a gyulai évek voltak. A remekül rajzoló Gyuszika – ahogyan a családban hívták – nagyon korán rádöbbenhetett arra, hogy a családi mitológiában Gyula a béke és boldogság szigete. Amikor egyre idősebb fejjel vissza-visszatért, keresett valami olyat ebben a városban, ami a kisgyermekkori emlékfoszlányokhoz kötődött; de ezeket egyre nehezebb volt megtalálnia, így rábukkant szülővárosa művészi és kulturális hagyományaira, amelybe ő öntudatlanul beleszületett. A mai kiállítás őszinte és megható vallomás erről.

 

Aranyrajz

 

New York mindannyiunknak sokat jelent: eljutást a mai világ fővárosába, találkozást a nagyon vágyottal (a kommunizmusból nem volt könnyű utazni), de szól arról is, hogy akinek ott képe, könyve vagy akár háza van: elért valamit. Molnár Gyulának alkotásai vannak New Yorkban, elért oda a fentiek értelmében: ami korunkban a művészi és emberi maximum az összes árnyoldalával együtt is. Főként azoknak, akik gyermekként nem sok jövőt remélhettek. De Gyuszika tehetséges volt, s ez Nyíregyházáról a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba röpítette 1961-ben, s ezzel megkezdődött az az út, amelynek egyik állomásaként a Moholy-Nagy László Képzőművészeti Egyetem tanszékvezető professzora lett, mint a vizuális kommunikáció ismert hazai és külföldi mestere, aki már több nála fiatalabb nemzedéket is elindított pályáján.

Egy kiállítás mindig az alkotóról szól. A műveknek ebben az a szerepük, hogy visszaadják a művészi ars poeticat. A művészettörténészek hosszasan tudnak beszélni arról, hogy a művek mennyiben adják vissza az alkotó lelkiségét vagy gondolati világát. A művek ugyanis nem elefántcsonttornyokban, hanem a társadalomban születnek. Vannak megrendelők gyakran, akiknek szempontjait figyelni kell. De egy rendszer is lefojthat – gondoljunk a XX. század diktatúráira – szárnyalásokat. Arról, hogy a művészi szabadság és alkotásvágy miként tud ütközni a megrendelőkkel vagy politikai-üzleti érdekekkel, arról Molnár Gyula igen sokat tud beszélni. S igazán csak ő tudja, hogy a kiállításon mely plakáton látjuk a szuverén alkotói folyamat eredményét, és mely munkákban van ott a megrendelő jó vagy rossz gondolatvilága.

 

Himnusz

 

Molnár Gyula küzdő típus, és a vizualitás keresztes vitéze. Ha végigtekintünk hosszas életútján, a magyarországi sötét korszak nyomai alig mutatkoznak meg művészetében. Mindig képes volt a megrendelőket az alkalmazott művészeti világ felső szféráiba átvezetni: meggyőzéssel, trükkel vagy kész helyzetek megteremtésével. Az üzleti világ elvárásai rugalmasabbak és más szempontúak, mint a pártállamé, de azok is kemények. Fiatal éveinek küzdelme más formában, de napjainkban is tovább folytatódik. De szerencsére már régóta megengedheti magának – és meg is engedi –, hogy ne kelljen idomulnia külső erőkhöz.

Ez a kiállítás Molnár Gyuláról, az alkotóról és képzőművészeti egyéniségről szól. Minden plakát, minden szöglete: a tehetségéről, vibráló intellektusáról, karakán szókimondásáról, fricskáiról és humoráról.   

 

 

Olyan korban élünk, amely a mesterséges és a művészi vizualitás soha nem látott kiteljesedése. A látás az egyik legfontosabb érzékünk. Mindennapi életünk természetes része. Hol szűk környezetünkben, hol a természetben, hol teremtett világunk formáiban és színeiben gyönyörködünk vagy bosszankodunk, leginkább azonban csak tudomásul vesszük azt, amit látunk, mert e nélkül nagyon nehéz élni. A képzőművészet ebben a világban kívánja felhívni a figyelmet, hogy az alkotással élményt adjon, tanítson, rámutasson az igazságra (esetenként fél-igazságra...) vagy épp tiltakozzon. Ez néha nagyon jól sikerül, néha azonban csak egy idő után derül ki, hogy a mű remek, csak a világ nem vette észre. Az elmúlt két évszázadban az építkezési és a technikai lehetőségek változásaival robbanásszerűen fejlődött a terek vizuális-kommunikációs kihasználtsága és szerepe. A digitális forradalom következtében pedig a formák és színek felmutatása és sugárzása ipari méreteket öltött. Ezzel az indusztrializmus minden szektorában nagy lehetőség nyílott silány, szennyező, megtévesztő és hazug termékek terjesztésére. A mai kor a vizuális kommunikáció sűrű dzsungelében él. És e dzsungel liánjai a jövőben egyre sűrűbbek lesznek. Szemünk és agyunk alig várja, hogy kellemes ligeteket találjon.

Molnár Gyula a vizuális kommunikáció csalitos ligeteinek építője és odaadó gondozója. Ars poeticája arról szól, hogy a grafika minden formája értékelvű s a technikák ugyan újak, de a hagyomány örök. A színek világa pedig különleges eszköz a szívek megnyerésére. S ebből a vizuális kommunikáció, első nagy forradalmi korszakában sem engedhet. Mert hova jut, ha megteszi!

Kedves Gyula! Adjon a Jóisten neked mindig erőt és elég cigarettát, hogy alkoss a világnak, s ezzel formáld mindenütt, ahova csak eljutsz, a modernitás vizuális kultúráját.