Farkas Wellmann Éva
Az ember élettartamán túl
Székelyudvarhely, G. Café, 2013. augusztus 17., szombat, 20 óra
Anekdotázós, megható, önironikus irodalmi est részesei voltak, voltunk jónéhányan, akiket – a háttérben tomboló Szent István-napok rendezvényei ellenére – a székelyudvarhelyi G. Café-ba csalt a költészet és Kányádi Sándor szeretete. Az idén 84 éves költőt nem véletlenül fogadta már megjelenésekor zsúfolásig telt terem és vastaps: a rá várók talán előre tudták: közösségként, mosolygós, hittel teli emberekként fognak távozni majd a találkozó végén. Neki köszönhetően.
Kányádi Sándor soha nem csinált titkot abból, hogy olvasóit tulajdonképpen felnevelte, Erdély-szerte számtalan irodalmi délutánon szoktatta hozzá egészen kicsiny életkorú hallgatóságát a líra szeretetéhez. A 70-es, 80-as évek kis- és nagydiákjai számára már akkor is különösen érdekes volt kedvenc Napsugár-szerzőjüket élőben látni, hallgatni, hát még verseket tanulni tőle! És most, jól látható büszkeséggel töltötte el az azóta Kossuth- és Herder-díjas szerzőt, hogy fiatal felnőttként láthatja viszont egykori rajongóit. Felelősséggel folytatta hát az „oktatást”, szórakoztatást, s feltehetően attól is elérzékenyült, hogy a legújabb generáció tagjai közül néhányat szintén becsempésztek az elszánt szülők, a kései kezdés és a cigarettafüst ellenére.
Kányádi Sándor, közönsége egy részével
Az estet vezető Murányi Sándor Olivér mindössze öt könnyed(nek tűnő), inkább ötletadó kérdéssel készült, mondván, hogy Kányádi Sándor remek moderátora is saját magának, s célja az, hogy a költő beszélhessen a számára fontos és kedves dolgokról. Így indultunk el a házasság témájától, s tettünk vele képzeletbeli utakat szerte a világban, érintve Moszkvát, Cartagenát, a nyelvrokonokat, háttérként vetítve mindehhez a nagygalambfalvi szülői ház körvonalait.
Derűs tanulságként, rögtön kezdésként elmondta: egyfelől abban látja hosszú házasságának titkát, hogy mindig különösen vigyázott arra, hogy bárhol is lépjen föl, „abból baja ne származzék az ottmaradóknak”, másfelől pedig, hogy barátai, ismerősei annyira tisztelték őt, hogy nem udvaroltak volna a feleségének. Később eszébe is jutott egy ifjúkori kísértés-történet, amely vele, Tamási Áronnal és annak fiatal nejével esett meg. Az idősödő író észrevette Kányádin, hogy kissé beleszeretett a huszonéves asszonyba, és rögtön ajánlatot tett a fiatal poétának, hogy következő évben, míg ő egy nagyobb munkán dolgozik, segítsen abban, hogy gardíroza Erdélyben Alizkát. Kányádi már előre rettegett a rá váró szenvedéstől, de hirtelen kitört az 56-os forradalom, és „megmentette” helyzetet.
Komolyabb témaként kínálkozott aztán a nyelv, az irodalom; Kányáditól iróniába burkolt reményt kaphattunk: „a nyelv nem marad meg az sms-nyelvnél”, és nem kell kategorizálni: magyar irodalom van; még ha sokan sokféleképpen is szeretnék dobozolni. És hogy ő maga miért önironikus? Az önirónia a felnőttség egyik jele, láthattuk ezt Aranynál, A nagyidai cigányok esetében, vagy akár Illyés Gyulánál. Az önmagunkon mosolyogni tudás művészete derűt ad az ember számára.
Az est oldottsága lehetővé tette, hogy beszélhessen például kedvenc állatairól, a kutyáról és a lóról, melyek most nem mint a jól ismert versek szereplői, hanem gyermekkori, névvel is rendelkező társai jelentek meg. Az iskolai cimborákkal kapcsolatban pedig a hajdani könyvkölcsönzés nehézkességére, néha tréfás megoldásaira tért: hogy az előírt heti egy-két könyvnél többet is kivehessen a könyvtárból, buktáját ajánlotta egyik osztálytársának. Máig is nagyon büszke arra, hogy szülőfalujában több évszázados hagyománya van az iskolának, színjátszásnak, könyvtárnak. Megosztotta a közönséggel legutóbbi évekbeli elfoglaltságát: felelősségének érzi, hogy Elek apó-kutakat állítsanak fel minél több magyar helyszínen.
Kányádinak több tíz évre visszamenőleg hozták az aláírandó könyveket
A nyelvek közötti hidak is gyakran visszatérő témái voltak az estnek. Sok élményt idézett fel Tudor Arghezi-vel kapcsolatosan, többek között azt, hogy a költő Mi-e sete című verse először magyarul látott napvilágot, az ő fordításában. Az anyanyelvű szerkesztő-kollégáknál ugyanis némi megbotránkozást váltott ki a vers utolsó része, melyben ez is elhangzott: „téged szomjazlak” (a szerző ekkor nyolcvanvalahány éves lehetett). A műfordításhoz különben sem lexikális tudás szükségelteik elsősorban, hanem költői érzék, értés. Mint ahogyan Nemes Nagy Ágnes is mondta neki egy alkalommal, mikor gyenge német-tudására panaszkodott: „nem németül, rilkéül kell tudni!”
Igen nehezen sikerült rávennie a moderátornak Kányádit, hogy meséljen rendhagyó házasságkötéséről, melyet Márton Áron püspök celebrált. A szertartás bensőségességének megidézése során valami olyasmit lehetett érezni, amiről a költő is beszélt: Isten jelen van. Reformátusként azt is elfogadta, hogy felesége kívánságára (aki a csíksomlyói Máriától kérte a gyermekáldást) az újszülöttet katolikusnak kereszteljék, mondván, hogy „nem vallásháborút akar, hanem gyermeket”. A ceremóniák mögötti lényegre utalva, természetes könnyedséggel szólt arról Kányádi, hogy az ő kívánsága az, hogy a nagygalambfalvi szülői ház kertjébe temessék, énekeljék el a jelenlevők a Mint a szép híves patakra kezdetű zsoltárt, mondjanak el egy Miatyánkot, és menjenek haza.
Ezúttal viszonylag kevés verset mondott/olvasott fel, de ezek között voltak a híres Vannak vidékek és a Románc című költemények, melyek elhangzása alatt megállt a füstös levegő is a kocsma terében.
És amit az est során többször is előrejelzett, végül elmondta, mi is a magyar nemzet célja a világban: továbbvinni, az ember élettartamán túl, a nyelv és kultúra kincseit...
A fényképeket Barcsa István készítette.
