Kiss László blogja (Magyar Drámaíró Verseny)
Fürdő, hosszú kávéval
Nagyszínpad, hang a függöny mögül. „Lajos, gyere elő, légy szíves.” Egy másik hang. „Melyik Lajos? Ketten vagyunk.” A fejekben mindenesetre rend van.
Lement az első próba, jó lesz, tényleg, egy óra negyven perc, igaz, megszakításokkal, szóval kb. 25. Tippelgetünk. Kiss Judit Ágnessel és Dávid Petivel, a piros csapat helyszíni felelősével drukkoljuk végig a nagyszínpadi főpróbát, csillagos ötös. Judit a jelenséget, ami ez a két nap, a homokmandalához hasonlítja. Hogy fölvillantunk valamit, és ennyi volt. Szépen összeáll, és aztán. Kicsit érezni már a búcsúra készülést.
Mert a hangulat jó. Például ez a szöveg – hol máshol – a Bárka szerkesztőségében születik, ahol Háy János kávézás közben elmeséli, milyen remek a csabai fürdő, nem csak lebegni lehet, meg egymást rugdalni a jakuzziban, de témára is lel az író, és ehhez még csak nagyon szemfülesnek se kell lennie, elég, ha kicsit hallgatózik. Kiss Judit Ágnes ebben a pillanatban a fürdő felé veszi az irányt.
A zöld csapat a Stúdiószínházban pedig még egyszer nekirugaszkodik. Ami annyit tesz, hogy én is elköszönök a blog olvasóitól, megköszönve a szíves figyelmet. Jó szórakozást, aki látja.
Hatvanhetes út
Ezt szeretem a színházban. Ha megáll az ész, valaki továbbviszi. Mint amikor elkészíted a petárdát, és mások, a többiek, robbantják. Kitalálták, ugye? A kipihent és felszabadult Kiss Judit Ágnes mondja ezeket az utolsó stúdiószínházas próbán – egy órakor már a nagyszínpadon folytatódik a vitézkedés. A szerző szavait egyébként tanúsítom. Az olvasópróbán papírok vannak, tartózkodó udvarlás a szövegnek, és viszont, mint amikor focimeccs van, és kóstolgatják egymást a csapatok. Képzeletünkben karakterek jelennek meg, kirajzolódik a tér, ez egy kocsma, az egy kórház, de főleg: országút.
És amikor, te, blogger, vasárnap délben visszatérsz, semmit se látsz már ebből. Mert azt látod, hogy – és akkor most hozhatnám a példákat, hogy például a szárnyak, melyek angyalokhoz tartoznak (vagy ápolónőkhöz?), hogy például ott zúz az egész Orszlán zenekar, Csomós Lajossal az élen, aki hol színész, hol újra az, akkor is, ha épp frontember. De inkább nem árulok el semmit. Vagy hallották már, például, Tege Antalt énekelni? Ki ne volna kíváncsi Komáromi Anett brutálisan gyönyörű cipőjére! (Ha nem csizma az éppen.) Elmondjam, mi lesz a rekeszekkel? Mindegy. Ilyen ez a rock n’ roll. Maradjon titokban estig.
P. S.: Bozsik Yvette kisfia improvizációs táncgyakorlatokkal fűszerezi a próbát. Dülöngél, headbangel, a lábát emelgeti. Egy mozdulatsorban mutat föl mindent, ami a darab. Nem csodálkoznék, ha. Na de elég is.
Hazatalálás
Nem tudom, furcsállja-e bárki, de arra érkeztem, hogy a csapattagok összedugják a fejüket, és nem tágítanak. Egymás szavába vágva ötletelnek. Közelebbről: kilenc ember ül egy kórházi ágyon, a távolban – ezt még nem is mondtam – kalicka, a közelben – ezt se – zenegép. Aki bírja a muzsikát, nem fog unatkozni Kiss Judit Ágnes darabjának előadásán. És ez még csak az egyik. Másikból több van. A szerző egyébként az imént újból föltűnt közöttünk, kimerültnek, kissé talán elcsigázottnak is tűnik, de minden oka meglehet a büszkeségre. Aki szereti a költészetét, egyáltalán: a szókimondón játékos, a nemi szerepeket ironikus humorral ábrázoló lírát, nem fog unatkozni Kiss Judit Ágnes darabjának előadásán.
Ott tartottam, hogy kórházi ágy. Nem akarom részletezni, de passzol: a kalicka mellett szomorú ómen, koporsó, az öreg Baradlayé, átmentették a Kőszívűből. A szöveg kiterítve, vagdosás, szeletelés, barkácsolás. Egymásból élünk. Szép posztmodern este.
Bozsik Yvette dúdol. „Veszélyes út, amin járok.” Ezért is vártuk.
Rugalmas
A helyzet – hat óra körül – annyiban változatlan, hogy gyakori a megállás, a ki- és beszólás (attól függ, kinek a szemszögéből nézzük és halljuk), ez az előadás tényleg közös alkotói folyamat eredménye. Kiss Judit Ágnes kezdte, és mindenki folytatja.
Bozsik Yvette rugalmas rendező, de egyetlen pillanatra sem engedi ki a kezéből az irányítást, ha mozgás van, mutatja, hogy kell, hogyan képzeli. Ezért is vártuk. Közössége figyelmes, háromórányi munka után is összeszokott társulat benyomását kelti a zöld. Szünetben is zakatolnak a gondolatok a fejekben, dacára vacsoraidőnek, cigarettának, többen bent maradnak, rágják, rágják. A darabbéli Deus nem darabbéli mondatai nyitják a következő rövidpihenőt. „Nekem kicsorgott a nyálam. Most.” És itt még ebből is lehet valami.
Mindjárt kész?
De hiszen ez mindjárt kész van! Kiáltanék, ha kiáltanék, amikor – letudva az első blogbejegyzést – benyitok a Stúdiószínházba. A helyen, ahol másfél órája még félig sötét és jóformán semmi volt, most színház van, még ha készülőfélben lévő is. Mert ez igen csalóka. Túlzás, hogy avatott színházi megfigyelő vagyok, mindösszesen tizenkét vagy ehhez hasonló számú próbát végigkövetni nem épp rutin, de az mindig feltűnt, hogy félkész darab-elemek mennyire egésznek, egységesnek tűnnek a próba során. Hogy az ember hátradől, milyen príma, aztán kiderül, hogy élesben, a kötelező finomításokkal, melyek szükségességét a kívülálló nem érzi, mégis mennyire más a játék, mennyivel jobb. A Donorszívek tehát jó lesz, nagyon jó.
Tele a tér: tágas emelvény, rajta dob, basszusgitár, a rendezői jobb oldalon tolószékek, a balon kórházi ágy (nem a gurulós fajta), asztal, tévé, középütt kólás rekeszek – egy kirakós játék elemei, egymáson. És ami különösen fontos: nézők, kíváncsiskodók, egyre többen. Élő kép.
Gyorsinterjú Bozsik Yvette-tel
Kiss Judit Ágnes darabjának rendezője először beszél a szövegről
Úgy gondolom, nagyon nehéz egy nap alatt megrendezni ezt a darabot, egy rendes egész próbafolyamat kellene hozzá. Nagyon lírai, elemelt a szöveg. Keresem hozzá a megfelelő helyszínt, a teret, ahol játszódhat. Annyi bizonyos, klasszikus, „reális” színházi eszközökkel nem működik a dolog. Ami a zenét illeti, segítségünkre lesz egy szuper zenekar, és táncosokban is gondolkodom, akik megjelennek ugyan a színpadon, de nem hús-vér lényként. A kóma pillanatát érzem a darab hangsúlyos pontjának – megható, szép előadást lehet belőle csinálni.
A zöld csapat és háza tája
Egy év kihagyással újra itt. Állati jó. Blogírói emlékem 2011-ből: áll egy csapat a színészbüfében, középütt a direktor, és taps, ováció, pedig csak nevek hangzanak el. Ráadásul korán van, szombat reggel. A helyzet most pontosan ugyanez, csak dél van, és 2013, és az arcok se mind ugyanazok. Akár előző este, ezúttal is húzás a program, cilinderből, ki hol próbál, s milyen sorrendben lépnek a csapatok a nagyszínpadra – már most vasárnap hat óra van, pedig épp csak kezdetét veszi a verseny. Bár senki se hívja annak. Aztán: ki kit vesz fel még maga mellé, kell-e vendégművész, érdemes-e húzni a megszületett darabokból, s persze mikor ebédelünk. Üres gyomorral dolgozni nem lehet. De előtte még az olvasópróbák.
A zöld csapattal ülök, az asztalfőn Bozsik Yvette rendező, jobbján szerzőnk, Kiss Judit Ágnes. Az olvasópróba ugyan valóban szövegolvasást jelent, de az összehangolt, közös fejtörésre épülő munka, ami a büfében elkezdődött, itt, az Ibsen Stúdiószínházban is folytatódik. Kiss Judit Ágnes fölvezeti a szöveget, Bozsik Yvette hozzáteszi a magáét, és mehet is az olvasás. Közben meg-megállnak, nevetgélnek, értelmeznek, továbbgondolnak. „Rögtön volt ötletem, megvolt a szerkezet, a szereplők, a sajtóhír extrém mondatait pedig egy az egyben átemeltem a darab szövegébe, s mivel lírikusként álltam hozzá, dalszöveget illesztettem bele, versbetéteket, ugyanakkor nem csak ennyi benne a líra, nem csupán ettől lírai, mert elemeltem, stilizáltam is.” Mondja a szerző Donorszívek című még meleg darabjáról, a színészbüfé elhagyása előtti pillanatokban.
Az olvasópróba és az ebéd közötti majdnem légüres tér a felvillanó ötleteké: ide-oda gördülő kórházi ágy szimbolizálná az autókat és a folytonos mozgást-térváltást, van-e ilyen ágy, van, de kereke nincs, az nem jó, van-e valaki, aki tudna szerelni rá, van, de nem volna-e célszerűbb, ha a Pista segítségét vennénk igénybe, aki a kórháztól kölcsönözne vagy hármat, vannak kapcsolatai, rendben, lóghatnak-e hátul, fent figurák, és ha ez is működik, akkor már csak. És ezután nagyon sok „akkor már csak” következik. Hogy lesz-e kórházi ágy, lógnak-e majd figurák hátul, és hogyan áll össze egy sejthetően színes, közönségszórakoztató, nem kevés helyen kacagtató poénokkal fűszerezett előadássá Kiss Judit Ágnes legfrissebb, a zölddel jelölt csapatnak pedig első és utolsó darabja, az hamarosan a nézők számára is kiderül.
Mielőtt bevadulna a próba, elcsíptem néhány szereplőt. Földes Eszter arról beszélt, hogy először jár Békéscsabán, de olyan barátságos légkör vette körül az első pillanattól, hogy máris itthon érzi magát. A darab pedig: kortárs. Komáromi Anett változatos, izgalmas szövegnek gondolja a Donorszíveket, tetejében minden happy, a csapat, veregeti meg a vállam, nyerő, jobb, ha tudom, tényleg. Babócsai Réka szerint nem egyszerű feladat előtt állnak, főleg hogy csak ennyi idő áll rendelkezésükre, de várja, jó lesz. Szabó Lajos csak egy szót mond, egy műfajét, és nem tudunk nem egyetérteni: rocktragédia.
