Elek Tibor és Egressy Zoltán
egy 2022-es esten Békéscsabán,
a Művész kávéházban
Elek Tibor
Jubiláló Portugál, virágzó Sóska
Beszélgetés Egressy Zoltánnal
Éppen tíz évvel ezelőtt mutatta be először a Katona József Színház a Portugál című darabodat, ami azóta összesen már a huszadik hazai és külföldi bemutatójánál tart (legutóbb az Újvidéki Színház állította színre). Csaknem hasonló sikerszériát ér meg a Sóska, sült krumpli című darabod is, aminek a legújabb bemutatója a Békés Megyei Jókai Színházban lesz január végén, de a többi műved is rendre színpadra kerül. Elmondhatjuk, hogy napjaink egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott színpadi szerzője vagy, de nem születtél Te sem drámaírónak. Ma már kevesen tudják, tartják számon, hogy költőként indult a szépírói pályád, 1991-ben meg is jelent egy versesköteted Csókkor címmel. Tudom, hogy nem nagyon vállalod már azokat a verseket, nem igazán jó szívvel gondolsz rájuk, én mégis fontosnak tartom, hogy beszéljünk egy keveset róluk, mert nyomokban, több tekintetben is felfedezhető már bennük a későbbi drámaíró. Hangulati motívumokra, nyelvi elemekre gondolok, de még tematikaira is, hiszen például az első drámád hőséről, Reviczkyről is verset írtál előbb. Mikor, hogyan is született az a verseskötet, és hogyan lett a költőből drámaíró?
Az Eötvös Gimnáziumnak, ahova jártam, volt egy újságja, az Eötvös Diák. A magyartanárom, Szabolcsi János szerkesztette, neki mutogattam meg a verseimet, ő közölte őket. Akkor azt gondoltam, nyilván nagyon jó versek, és az egész gimnázium engem olvas. Még szerzői estem is volt negyedikes koromban, szerencsére nincs meg a hangfelvétele. Pár évvel később jelent meg a Csókkor, főként ezeket a gimnazista kori verseimet tartalmazza, a múltkor belenéztem, kínos olvasni ma már. Az talán túlzás, hogy nem jó szívvel gondolok rá, jó szívvel gondolok én az egész időszakra, de hajlamos vagyok a folyamatosan átértékelésre, és nem nagyon tetszenek a régi dolgaim. Nem ártott volna, ha a kiadó azt javasolja, várjunk még a kötettel, nem olyan fontos máris megjelentetni. Néhány verset szeretek belőle, vagy inkább néhány sort, de az egész furcsán távoli, mintha valaki más írta volna. Akit szívesen vállon veregetnék, de meg is mosolyognék. Ezzel együtt nem szeretem, amikor valaki elhatárolódik saját magától, úgyhogy be is fejezem most ezt. Megjelent a kötet, utána sokáig nem írtam, valószínűleg azt gondoltam, jó, akkor ez megvan, ki van pipálva. Miután elvégeztem a tanárképzőt, egy napilaphoz keveredtem, a Kereszténydemokrata Néppárttal kapcsolatos eseményekről kellett írnom, ez különösebben nem dobott fel, szerencsére hamar átkerültem a kultúr-rovathoz. Bulvárlaptól gazdasági magazinig mindenféle újságnál megfordultam, még tévés szerkesztőként is dolgoztam. Pénzt kerestem, ami nem ártott, mert közben családom lett, gyerekeim születtek. Irodalmi tevékenységem ekkoriban kimerült a fordítgatásban, olasz, portugál, brazil költőket, Qasimodot, Pessoát fordítottam például. Közben játszottam egy zenekarban is, de homályosan végig éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. És akkor jött a színdarabírás. Nem voltam különösebben színházmániás, bár a Katonáért rajongtam. Ma sem vagyok. Többnyire unom. Nemrég válogatnom kellett egy fesztiválra, megnéztem egy csomó előadást, sokszor szívesen kimentem volna tíz perc után. De nem mentem, legkorábban szünetben távozom. De ezt csak zárójelben mondom. A visszatalálás az irodalomba Reviczky Gyula miatt történt, róla akartam írni, csak nem tudtam, milyen formában tegyem. Már a szakdolgozatomban is vele foglalkoztam. Az Arany és Ady közötti nemzedék mindig érdekelt, a „kisbetűsek”, akik nem érettségi tételek. Reviczkyn mindig szépen el tudtam szomorodni. Egyetlen verséről sem állítanám, hogy zseniális, viszont ha elolvasom az összes írását, valami kellemes meleg érzés tölt el az egésztől. Két nappal József Attila születésnapja után van az övé. Nincs messze egymástól a sírjuk. Túl romantikus időszakomban vittem egyszer egy szál virágot az ő üres sírjára. József Attiláé nem látszott a koszorúktól. Később olvastam azt a versét, amelyben gyakorlatilag elátkozza azt, aki háborgatja őt holtában, úgyhogy több virágot nem kapott tőlem. Viszont miután észrevettem, hogy az élete drámai jelenetek sorozata, a drámát találtam a legjobb formának. Így született meg az első darabom, a címen sokat gondolkodtam, az lett, hogy Reviczky. Ez 1995-ben történt.
Segített-e valaki kezdő drámaíróként, és egyáltalán mi vonzott a színdarabírásban?
Radnóti Zsuzsa segített a bátorításával, aztán a Portugál színpadra terelésében, Duró Győző pedig egy ösztöndíj intézésével. Vele egyébként most együtt dolgozom Szombathelyen, a Weöres Sándor Színház nyitódarabját írom, ő a dramaturg. Konkrétan a dialógusírás tetszett meg, az nem érdekelt különösebben, hogy a Reviczky színpadra kerül-e. Már akkor tudtam, mennyi kiszolgáltatottságot van a színházi létezésben. Másokon is múlik, mi lesz a végeredmény. Sokesélyes. Mert hát mégiscsak az előadás a végeredmény, a mű csak alkotóelem. Szóval nem magába a színházba szerettem bele, hanem a dialógusírásba, a figurateremtésbe. Abba, hogy miután leírásra nincs lehetőség, párbeszédeken keresztül kell megmutatni mindent, azzal kell jellemezni a szereplőket, felépíteni az egész univerzumot. Bizonyos rutin jót tesz, a Reviczky még tele van hibával. Túl sok benne a szereplő meg a helyszín, a főhős állandóan jelen van, ilyesmi. Viszont költészet van azért benne, több, mint a későbbi darabjaimban. Egyrészt a főszereplő miatt, másrészt az én stílusom is más volt még. Tíz évvel a megszületése után mutatták be Szegeden, addigra átdolgoztam egy kicsit, nem hiszem, hogy ártott neki. A Portugált már jobban írtam meg, de – annak ellenére, hogy a Sóskával együtt ezt játsszák a legtöbbet – egyáltalán nem a kedvencem a saját darabjaim közül.
Azt mondtad, a versírást évekig szüneteltetted, ezért is érdekes, hogy a költőszerep, a versben beszélés, a versírói, általában az irodalmi jellegű alkotó tevékenység a legtöbb darabodban továbbél, mint egy elég hangsúlyos motívum, természetesen mindjárt a Reviczkyben, de a Sóska, sültkrumpli egyik szereplője, Művész is rendre írja a maga sajátos klapanciáit, a 4X100-ban Dali a költő, illetve ő beszél időnként verssorokkal, a Vesztett édenben Madách Imre versei és Tragédiájának részletei kerülnek elő, de még a Kék, kék, kékben Eperke dala vagy Indigó írói tevékenysége, sőt, mivel lírával átitatott, a Portugál Becéjének esszéírára is ide sorolható…
Érdekes, ez nekem fel se tűnt eddig. De szerintem nem az írás a lényeg, inkább az alkotó tevékenység, a teremtés vágya, és ezzel összefüggésben a kudarc. A szereplőim általában nagyon akarnak valamit, de ez többnyire nem sikerül, valószínűleg ezért tragikomédiák ezek a darabok, felőlük nézve tragikus, ami történik, kívülről viszont komikus.
Reviczky Gyula 19. század végi költősorsától elég nagy ugrás a Portugál mai falusi kocsmájának a világa. Hogyan találtál rá a képzeletedbeli Irgácsra és lakóira?
Most mondhatnám, hogy megpróbáltam elkapni a rendszerváltás utáni évek zavaros, útkereső életérzését, de inkább nem mondok ilyet. Arra a bizonyos ösztöndíjra kellett írnom egy darabot, ha már felvettem havonta tízezer forintot. Felszabadultan, felelőtlenségből fakadó önbizalommal kezdtem neki. Kelenföldön laktunk, a kisfiammal játszottam a homokozóban, ott jutott eszembe a történet. A kérdésed azért jó, mert tényleg a szereplőkön és a helyszínen gondolkodtam először. Ez azóta is így van. Megvolt, hogy legyen egy falusi kocsma. Na de kik vannak ott? Mit értenek a világból, hogy élik meg a változásokat, vannak-e ambícióik? Nem látlelet a Portugál, de ezeket a figurákat ismerjük mindannyian. Kicsit elemelt lett az egész, a nyelve is, a karakterek is. De azt akartam, hogy közben mégis a lehető legreálisabb legyen. Fontos a felelőtlenség, amit mondtam, szabad voltam nagyon, bár felelősség nem nyomaszt azóta sem, vagy rettegés, hogy mások majd mit szólnak az írásaimhoz. Amikor a Portugált bemutatták, nagyon szem elé kerültem, a Katonára odafigyelnek. Mondtak és írtak mindenfélét rólam. Mérsékelten érdekelt. Nem kritikusoknak és különböző fontos embereknek kell megfelelni, hosszú távon nem jár jól, aki azt az utat választja. Próbálok nem foglalkozni dicséretekkel, bírálatokkal, bár tagadhatatlanul jobban esik, ha jót írnak vagy mondanak rólam. A túlzott becsvágy, hiúság, büszkeség ellensége a nyugodt munkának, nem jó, ha meghatározzák az ember életét. Ugyanakkor Epiktetész, ókori sztoikus filozófus bölcsen állapította meg, hogy az emberekre nem annyira a dolgok, mint inkább a dolgokról alkotott vélemények hatnak. Ez így volt már akkor is.
A Sóska, sült krumpli egészen más világban játszódik, mint a Portugál, konkrétan egy futballöltözőben, mégis sok mindenben rokonítható vele
A Portugál írása közben megszerettem a szűk, zárt tér kínálta lehetőségeket, hogy az egymáshoz feszülő indulatokból végtelen számú lehetőség fakad, de ott még nem volt végletes a dolog, egy kocsmából ki lehet jönni, be lehet menni, nincs totális zártság. A Sóskát közvetlenül ezután írtam. Gondolkodtam, hol van menthetetlenül összezárva három ember. A közeget kerestem itt is először, aztán a helyzetet, nem a történet érdekelt. Sokféle ügyetlenség felmerült, rossz közhelyek, elromló lift például, míg végre eszembe jutott a futballpálya öltözője, amelyben egy bíró és két partjelző számára nincs menekvés, bármi történt korábban vagy történik most köztük, együtt kell maradniuk a meccs miatt. Szünetben mégsem mehetnek haza, mint én egy előadásról.
A zárt tér egyszerre ad alkalmat a szereplőknek szembesülni saját életük alapkérdéseivel, és az egymással szemben elkövetett bűneikkel. Csak fokozatosan derül ki, ahogy a darabjaidban általában, hogy az adott helyzeten túl, mi minden fűzi össze őket, csak az első felvonás végén jön rá például a néző, hogy az a Szomorúszájú, akit a két partjelző emleget,s aki elszerette az egyik feleségét, az éppen a harmadik szereplő, a bíró.
Nem árt, ha a szünetre kíváncsian megy ki a néző. A feszültség felkeltésének és fenntartásának vannak praktikus eszközei. A Sóska a gyávaság, az árulás természetéről szól, több síkon. A szerelmi szál csak az egyik, a másik szakmai vonalon fut, mert Szomorúszájú minősíttette vissza Szappant bíróból partjelzővé, most viszont ki van neki szolgáltatva, kell a segítsége, ha nem lesz semmi probléma a meccsen, beveszik-e a FIFA-keretbe. Na, de közben a másik partjelzőnek meg elszerette a nőjét. És most itt vannak ők hárman. Hétköznapi emberek pitiáner problémái nagyítódnak fel egyszerűen azért, mert nekik fontosak. Mindenki lényegesnek tartja a maga gondjait, de mennyire nem érdekel ez másokat. A maga életére asszociálhat a néző, ez a színház lényege: akkor van tétje, ha megérint, ha olyan érzelmekkel találkozol, amelyekre ráismersz a magad életéből. A tragikomédia a legemberszabásúbb műfaj, csak az egyensúlyt nehéz megtalálni az előadások során. Az nem zavar, ha felerősödik valamelyik része, egyébként majdnem mindig a komédia szokott, az viszont igen, ha elhajlik a bohózat vagy a melodráma felé. Rendező kérdése. Igazán csak a színház képes ennek a kettősségnek a megmutatására, ami annyira jelen van az élet minden percében. Hús-vér emberek járkálnak a szemünk előtt. Nagy lehetőség.
Kicsit ezzel is összefüggésben kérdezem, hogy vannak-e neked a dráma, a színház megújításával vagy éppen hagyományaival kapcsolatban tudatos törekvéseid? Abban az értelemben például, hogy a drámától hagyományosan elvárták a legutóbbi időkig, hogy legyen egy jó nagy alapkonfliktusa, tetőpontja, megoldása, legyen a végén katarzis stb. Sokan a mai irodalomból általában, nemcsak a drámára gondolva, hiányolják is a katarzist, a mélységet. Megvallom, tulajdonképpen én is, azért is szeretem a Te darabjaidat, mert azokban az is megvan, jelen van, de egészen másképpen, mint régen.
Nem tudom, miért kéne bármilyen elvárásnak megfelelni akár egy drámának, akár egy írónak, szerintem nem kell. A katarzis más: az – bármilyen hülyén hangzik is – cél, mert anélkül nincs igazán jó előadás. Törekedni kell rá. Egy darab megszerkesztése hideg fejjel történik. Még akkor is, ha működőképes alaphelyzet, élő karakterek esetén elkezdheti írni magát a mű. Nem mindig tudom például, mi lesz a vége, a Sóska, a Portugál esetében sem tudtam. A figurák viszont az enyémek, a törvényeiket én határozom meg, tudom, mire akarom kifuttatni a darabot. Egy jelenetet fel kell építeni, a szereplőket le kell vinni a színpadról, ezek nem maguktól működő dolgok, ugyanakkor előfordul, hogy más irányt vesz valami, mint ahogy terveztem. Olyan törekvésem, hogy megújítsak bármit is, nincs, az útlevelemet néha, azt tudom viszont, hogy mihez ragaszkodom dramaturgiailag. Szeretem, ha a szereplőimnek saját nyelvük van, a karakterrel együtt azt is kitalálom, a nyelvhasználat ugyanis a karakter része. Idegesítenek azok a darabok, amelyekben ugyanúgy beszél mindenki. A katarzisról még annyit: a modern drámák általában nem királyokról, héroszokról szólnak, de milyen szeretnivaló, ahogy például Miller hétköznapi embereket ruház fel görög tragédiák hőseinek vágyaival, akarásával, hatalmas érzelemvilágával. Csak hát nem birodalmak, népek sorsa múlik a döntéseiken, mindössze az ő jövőjük. Ez közvetlenül érinti a nézőt, róla szól.
A konfliktussal összefüggésben azért próbáljunk még egy kicsit mélyebbre ásni. Én úgy látom, hogy a te darabjaid azért is mások, mint a hagyományosabbak, mert többségükben nem egy fő konfliktusra épülnek, nem egy alapkonfliktus köré szerveződnek a szereplők és az események, hanem egy konfliktushálóban működnek. Kitalálod a helyzetet és a karaktereket, a figurákat, akik nagyon élők, nagyon emberiek, és akiknek az egymáshoz való viszonya a darab cselekményének előrehaladása közben, különböző titkok felszínre kerülése következtében is, elképesztően bonyolulttá és konfliktusossá, s így érdekessé, izgalmassá teszi az egész szövevényt…
Konfliktushálóban, szövevényrendszerben zajlik az élet is, így éli mindenki az életét, a színdarab pedig sűrített világábrázolás. Minden kicsiben, töményen jelenik meg. Minél töményebben, annál jobb. Egyébként a Balesetet egyetlen alapproblémára, a kommunikációképtelenségre próbáltam felfűzni, ami engem nagyon idegesít országos szinten, de a darabjaim többségében valóban egymásból következnek a konfliktusok, én szeretem ezt így bonyolítani, illetve bonyolítják magukat a történetek.
A Balesetben a kommunikációképtelenség mellett talán a nyelv általi, a nyelvben megvalósuló identitásvesztés is hangsúlyos, és korábban is említetted, hogy milyen fontos számodra a szereplőid nyelvi világa. Ami ez eddigieken túl azért is nagyon izgalmas szerintem, mert a régebbi hagyományos drámák emelkedett nyelvezetével szemben, a Portugálban, a Sóskában, a 4x100-ban, a Kék, kék, kékben például, a kortárs drámaírók közül, az elsők között viszed színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival. Ez a nyelv ugyanakkor mégis egy nyilvánvalóan teremtett nyelv, művészi nyelv, ami abból is látszik, ahogyan a nyelvben rejlő humorforrásokat kiaknázod. A darabjaid komikuma többrétegű, de az egyik legfontosabb, épp a nyelvben megvalósuló, illetve a nyelvből kibontott…
Igen, jól látod, ez abszolút tudatos a részemről. Az élő nyelv színpadra vitelével kísérletezem, de azért ezzel óvatosan kell bánni, egy mű nyelve mindig műnyelv. A komikummal kapcsolatban érdekes tapasztalataim vannak, nagyon nem szeretem, amikor egy verbálisan humoros részt különböző helyzetkomikumokkal spékelnek meg, hogy mutassák, humor van a színpadon. A dráma és az előadás különbségéről sok szót lehetne ejteni…
Ejtsünk!
Sokan képtelenek különbséget tenni, kritikusok is sokszor ítélik meg előadás alapján a drámát. A különbség felismeréséhez persze olvasni kéne. Arra gondoltam az előbb, hogy színházban mindig van egyfajta közönségkegy-keresés, ami tulajdonképpen természetes. De én jobban szeretem, ha a humor például megmarad a helyi értékén, nem raknak rá még egy lapáttal. Ez idegesít, de az például soha, ha másképp osztanak szerepet, mint ahogy én tenném. Jellemekben gondolkodom, nem arcberendezésekben. És tök normális átlagnézőként figyelem, ami a színpadon történik, kivéve talán az ősbemutatókat, az fontos a darab későbbi sorsa szempontjából, annak például, hogy életem első bemutatója a Katona József Színházban volt, rengeteget köszönhetek. Meg hát annak, hogy jó lett.
Sport és színház. Két darabod is sporthelyzeteket és sportolókat visz a színpadra, sőt, bizonyos értelemben még a cirkusz világát bemutató Kék, kék, kék is említhető ebben az összefüggésben. Mit kerestél, találtál meg a sport, a játék világában? Még dramaturgiailag is rokonítható a három darab: komoly tétre menő játék előtt-alatt-után vagyunk mindháromban. Honnan tudsz Te arról, hogy két partjelző miről beszélgethet egy mérkőzés szünetében az öltözőben, vagy egy 4X100-as női váltó tagjait mi foglalkoztatja az olimpiai kvalifikációs verseny előtt?
Sehonnan. A Kék, kék, kék írása előtt megnéztem egy kétes színvonalú vándorcirkusz előadását, aztán hátramentem hozzájuk beszélgetni, de nem nagyon örültek nekem. Furcsa, zárt közösség, pont ez érdekelt, de végül is szerencse, hogy nem kerültem közel hozzájuk, mert így nem róluk írtam, viszont sejtésnél azért mégiscsak több volt a fejemben. A másik két darabnál a sport ürügy. Tökéletesen alkalmas modellhelyzetre. A 4X100 négy futónőjében benne van a négy mai parlamenti párt, együtt kellene csinálni valamit, össze kellene fogni, de ez nehéz, van, aki akarja, van, akinek nem érdeke. Egyfelé kéne menni, de ez valamiért lehetetlen. Mindegy, hogy kicsiben az olimpiára való kijutás a tét vagy nagyban az Európai Unióba való bejutás. (2002-es a darab.) A felszínen itt is van egy történet, a szereplők egymás közti viszonyait reális magánéleti és szakmai konfliktusok terhelik, de mégiscsak a szétesett ország modellezése volt a megírás oka. A nők a futam előtt már alig állnak szóba egymással, aztán mégis majdnem teljesítik a szintet. De csak majdnem. Az az egy századmásodperc, az múlik azon, hogy nincsenek jól együtt. Ezután írtam a Balesetet, az ennél sokkal súlyosabb képet fest. Sajnos nem tudom én sem a megoldást, de muszáj arról beszélni, ami foglalkoztatja az embert, és nekem ez a csatornám.
A kortárs magyar irodalom általában nem tud igazán mit kezdeni az elmúlt évtizedekkel, napjainkkal, szokták is mondani, hogy a jó műalkotás megszületéséhez rálátás, történelmi távlat szükséges stb. Ezzel szemben a drámaírók egyike-másika, így például te is, elég közvetlenül tud beszélni aktuális társadalmi ügyekről. A Portugál című darabodban Retek és a Kocsmáros például igen mély értelműen elemzi a nép demokrácia és a mai közötti különbségeket. Ha jól értem azt, amit az előbb mondtál, te kimondottan ambicionálod is a társadalomábrázolást?
Alapvetően semmit nem ambicionálok, de nyilván azzal foglalkozom, ami érdekel, ez kikerülhetetlen. Illetve nem is arról van szó, hogy mi érdekel, inkább arról, hogy mi zavar. Vers is ritkán születik boldogságból, inkább fájdalomból, indulatból. Valamiért nekem a dráma a kézenfekvő műnem, bár mostanában novellákat írok, van, amiről abban lehet pontosan beszélni. Kosztolányi 1933-as naplójában leírta különböző témaötleteit, mindegyiket megjelölte különböző színekkel: mi vers, mi novella, mi regény. A drámát talán azért szeretem jobban, mert írás közben magammal is beszélgetek, minden szereplő bőrébe belebújhatok. Folyamatos önanalízis. Mindig sokféle oldalról, sokféle érvet felsorakoztatva próbálok körbejárni egy kérdést, igyekszem nem fekete-fehér szereplőket kitalálni, így én is közelebb kerülök a probléma megértéséhez.
Érdekes, amit az összefogás szükségességéről mondtál, hiszen a darabjaid többségéből az derül ki, például az előbb említettekből, akár a Kék, kék, kékből is – amelyben egy igen szerény képességekkel, tudással bíró hazai cirkuszi család a World Circus (WC) közép-európai tagozatába szeretne bekerülni, ez a tétje az előadásuknak, amit néz a Bittner, a szövetség magyar összekötője (ne felejtsük el a Bittnert!) –, hogy nemcsak azért nem sikerül a célkitűzésüket elérni, mert nem fognak össze, pontosabban azért sem foghatnak össze, mert valahogy eleve kódolva van az életükben az összefogásra való képtelenség, s így a kudarc.
De a többi darabodban is általában van valamiféle vágyakozás, törekvés a jobbra, szebbre, nemesebbre, magasabb rendű élethelyzetekbe – legnyilvánvalóbban a Portugálban láthatjuk ezt –, de mindig az derül ki, hogy nincs erre igazából esélyük, lehetőségük a szereplőknek.
Amikor az első drámakötetemet összeállítottam, amelybe még csak három darab került bele, akkor vettem észre valamit, amire addig nem gondoltam. A Reviczky, a Portugál és a Sóska is valahogy az elveszésről szól minden komikum ellenére. Aztán még írtam öt darabot (a nyolc együtt jelent meg 2005-ben Portugál címmel), és tulajdonképpen azokra is ugyanez jellemző. Nem tudom az okát, nem gondolom, hogy különösebben depressziós lennék, bár a világról nem gondolok sok jót. Voltaire azt írta, ugyanolyan balga és gonosz lesz, amikor elmegyünk belőle, mint amilyennek találtuk, amikor jöttünk. Hogy mi a felelősségünk, az egy másik kérdés. Itt, Közép-Európában meg mindig nagy a nekibuzdulás, aztán jön a kifulladás. Ennek megvan a maga tragikuma, miközben talán mégsem végzetszerű. A kishitűség, a vereségtudat viszont belénk kódolódott mélyen, de ez inkább szociológiai magyarázatot kívánna, mint drámaíróit. Még különösebb sajátosság a bunkóság. Ha postán új sor nyílik, biztos hátulról ugrik oda valaki ahelyett, hogy a sorban következő állna oda. És büszke, úgy éli meg, hogy élelmes. Vagy itt van a hangnem. Meg a frusztrációból fakadó agresszió, az intolerancia, az egyre szörnyűbb rasszizmus, aminek beláthatatlan következményei lesznek.
Bittner. Érdekes, hogy miként a versírás, a költőszerep a legtöbb darabodban jelen van, úgy egy Bittner is. Történik utalás egy Bittner nevű figurára, vagy meg is jelenik szereplőként, ráadásul egy negatív alakként…
Legalábbis szidják…
Mi ez a Bittner-fóbia nálad, mit jelképez a darabjaidban Bittner, mit akarsz rajta keresztül megmutatni?
Mindenkinek megvan a maga Bittnere, akit szidni lehet, aki a rossz sorsáról tehet, aki tönkretette az életét, aki miatt nem sikerült. Aki sikeresebb nálunk, az nem tehetséges, csak szerencsés. Milyen gyönyörűen gratulált Amerikában a vesztes elnökjelölt a győztesnek. Másik kultúra. Van, hogy Bittner tényleg negatív figura, a Kék, kék, kékben ő a nemzetközi szervezet korrupt magyar tagja, de a Sóskában csak egy ellenőr, aki beírja a jelentésébe, ha a bíró rosszul vezeti a mérkőzést. Nincs igaza?
De a Mariannt is elvitte a darabban...
Na, de ha el tudja vinni? A 4x100-ban végig szidják, aztán ő engedi ki méltányosságból a váltót az olimpiára…
De a Három koporsóban már-már maga az ördög…
Azt csak ő mondja magáról a bűntudata miatt. A Három koporsó öt tiszta emberről szól, egyikük sem akar rosszat, csak boldogok akarnak lenni, aztán keresztbe-kasul, totálisan tönkreteszik egymást. Nem tudtam mit csinálni írás közben, nem tudtam megmenteni őket… Na jó, csak hülyéskedek. Nem is akartam. Egyébként szokták kérdezni, ki az a Bittner. Legyen elég annyi, hogy jó név, nagyon jól lehet szitkozódni minden nyelven vele, nagyon élvezem, mikor azt köpködik például, hogy Scheiße Bittner!
Ha ismernék a korai verseidet, az első kötetedet, akkor egyébként tudhatnák is az erre kiváncsiak, hogy honnan származik a név, mert a Levél címűt Bittner Gábor barátodnak ajánlod, és a kötetet Bittner Dóra rajzaival illusztráltátok.
Így van, az ő nagyon szép rajzaival, és semmiképpen nem Dóráról van szó. Gáborral pedig együtt zenéltem, miért is hoznám ilyen helyzetbe?.. Teljesen véletlen az egybeesés…
Említetted, hogy az elveszés minden darabodban szerepet játszik. A három 19. századiban (Reviczky, Vesztett éden, Három koporsó) azért nagyon másként, mint az eddig emlegetettekben, nagyon más a nyelvi megformáltságuk is, humornak nyoma sincs bennük, a műfajuk is inkább tragédia, mint tragikomédia. Leginkább azonban az érdekel engem, hogy miért is a drámaformát találtad alkalmasnak ezeknek az életsorsoknak és megjelenített témáknak a bemutatására, miközben ezek kimondottan epikus jellegű életanyagok. Csodálkozom is, hogy épp Reviczky kapcsán találtál rá a drámaformára, de Madách esetében is a teljes életutat bemutatod tulajdonképpen, az 1848-as szabadságharc idején játszódó Három koporsó című szerelmi három-, illetve négyszögtörténet esetében mintha magad is éreznéd az anyag epikus voltát, hiszen Bittner narrátorként is megjelenik.
Az anyag epikus volta nem zárja ki, hogy más módon közelítsem meg a témát, mint ahogy az esetleg kézenfekvő volna. Izgalmasabbnak tartottam ezt a megoldást. Annyit finomítanék, hogy a Három koporsóban, szerintem, van humor, abszurd helyzetek alakulnak ki lépten-nyomon benne. Nyoma talán a Reviczkyben is van humornak, a Vesztett édenben tényleg nincs, illetőleg Madách székfoglaló szövege, ami a nőkről szól, annyira elképesztő, hogy nehéz komolyan venni – de ahhoz kevés közöm van, eredeti szöveg, és tény, hogy nem szánta humorosnak… Egyik darabról sem gondolom, hogy prózában kellett volna megírni, nem úgy a novelláimról, amelyek viszont tele vannak drámai és lírai elemmel.
A Baleset némiképp kilóg a drámaírói munkásságodból, a szöveget olvasva elég nehéz elképzelni a színpadon, eredetileg a műfaji meghatározása is nagyon furcsa volt, ha jól emlékszem: álomthriller…
Igen, sok szempontból kilóg, filmszerű, tele van színházellenes megoldásokkal. Olyan feszültségteremtésre lenne szükség, amit színházban lehetetlen megvalósítani. Volt két bemutatója, nem rosszak, de tényleg nehéz, én sem tudom, hogy lehetne igazán jól megcsinálni, miközben – mielőtt megkérdeznéd – nem film, csak filmszerű. Dráma-formában akart világra jönni, csak hát vannak nehezebben színpadra tehető darabok. Írtam én ötvenszereplős drámát is, Angyalkövet a címe, a kassai magyar színház felkérésére született Árpád házi Szent Erzsébetről, tavaly mutatták be. Ott szintén kérdés a megvalósíthatóság. Sok praktikus szempontra illik tekintettel lenni egy drámaírónak. De rengetegszer kiderült, hogy amit én nehéznek gondolok, az egyáltalán nem az, sőt az a legizgalmasabb. A Vígszínháznak a Pán Péterből, a Kolibrinak a Tündér Lalából írtam színpadi verziót, mesék, tele vannak varázslattal, csodával, kutyává változással, repüléssel, azt gondoltam, regényben ezeket el tudja képzelni az ember, filmen pedig trükkökkel megoldják, de hát színpadon… És meg lehet csinálni. A színház csoda ilyen szempontból, mindent meg lehet csinálni, ha máshogy nem, stilizáltan mindenképpen.
Közben újabban mégis ismét verseket írsz, sőt a novelláiddal is találkozhatunk a folyóiratokban, így a Bárka jelen számban is. Milyen ambíciókból táplálkoznak ezek az újabb műnemi törekvéseid?
Prózát utoljára 17 éves koromban írtam, utána következett huszonnégy év szünet. Tavaly kérdezte Békés Pál, nem akarnék-e írni egy rockkal kapcsolatos elbeszéléseket tartalmazó antológiába. Mondtam, hogy nem. Aztán mégiscsak kedvet kaptam. A kötet nemrég jelent meg Hasítás címmel a Magvetőnél. Azóta írtam több mint tízet, olyan témákról, amelyek ebben a formában életképesek. Ahogy annak idején rátaláltam a színházra Reviczky élete kapcsán, úgy találok rá időnként a versformára is, bizonyos élményeket, érzéseket csak versben lehet elmondani. Mindig formát keres az ember. Muszáj, mert – ahogy Szép Ernő írja – a ki nem mondott szavakat elhódítja a hallgatás…
Megjelent a Bárka 2009/1-es számában.
