Győrei Zsolt
Kosztolányi Dezső: A kulcs
Szarumán átállt Szauron oldalára, és csaknem végzett Gandalffal. Perselus Piton meggyilkolta Albus Dumbledoore-t. Anakin Skywalker lemészárolta a Jediket. Megrendítő, iszonyatos árulások, amelyek az egész világ sorsára kihathatnak. Mindehhez képest ugyan mit számít, ha valamelyik hivatal 578-as szobájában idősebb Takács István a főnöke füle hallatára Pistukámnak szólítja a gimnazista nagyfiát, sőt meg is dicséri? Árulás-e ez egyáltalában?
Árulás, bizony, nem is akármekkora. Mert Szarumánnak és Pitonnak eleve a szeme se állt jól (Anakinról meg már régen tudtuk, hogy Darth Vader lesz belőle), tehát ott inkább azt kellett minél erősebben elhitetni az olvasókkal, illetve nézőkkel, hogy érdemes bízni bennük, és ezzel készíteni elő a csalódás, az árulás súlyát. Idősebb Takács István esete inkább olyan, mintha egyszer csak Gandalfról vagy Dumbledoore-ról, esetleg Obi van Kenobiról derülne ki, hogy titokban egyáltalán nem jó arc. Tudnunk kell, hogy eredetileg minden apa Gandalfnak, Dumbledoore-nak és Obi van Kenobinak indul. És egyetlen beavatás-történetben sincs megrázóbb mozzanat az apafigura eltántorodásánál és megszégyenülésénél – vagy passzív helyett aktívan nézve: árulásánál.
Érdemes nyomon követnünk ennek az eltántorodásnak a folyamatát: idősebb Takács István bűnlajstromát. Az első bűne, hogy korántsem vitte annyira abban a bizonyos, távoli birodalomban: a hivatalban, mint azt otthon elhitette, vagy legalábbis a viselkedésével jelezte. Az oda érkező fiú azt tapasztalja, hogy apja szobájához egy szűk és sötét átjárón keresztül vezet az út, de még ebben a másik, ósdi épületben sem jutott neki külön ajtó, hanem több szoba nyílik egymásba, az övé csak a második a sorban; de még ebben a teljesen alsórendű szobában sem az övé a legnagyobb íróasztal – termetes ember létére egy aprócska asztalnál görnyed. Ami odahaza megkérdőjelezhetetlenül és megfellebbezhetetlenül fontosnak tűnt, belülről nézvést jelentéktelen és alantas. Vajon mit érezne Frodó, ha megtudná, hogy Gandalf a többi mágus között azzal tölti az idejét, hogy frissítőket szolgál fel, a nap végén pedig segít lehúzni a csizmájukat?
Az apa árulása eddig a pontig azonban egyrészt nem közvetlen – hivatali nimbuszának megteremtése nem a szemünk előtt játszódott le, azaz hiányzott belőle a drámai elem; másrészt a tárgya – önmaga hivatali fontossága – is csupán közvetetten van kapcsolatban a fiával. Az alaphelyzet tehát két irányban válhat direkt konfliktussá: az apa élethazugságának a fiához fűződő személyes kapcsolatában kell megjelennie, és ennek egy előttünk lezajló akcióban kell látványosan és félreérthetetlenül megtörténnie. Először meg kell mutatni az apa hozzáállását a fiához: ezt egy az apával egyenrangú kolléga előtti színvallásban tisztázza az író. Idősebb Takács István elégedetlen ifjabb Takács István külsejével, szorgalmával, tanulmányi előmenetelével – mindebben nem a nevelési megfontolások dominálnak, hanem saját fölényének, ítélkezői jogának érvényre juttatása. A fiú reakciója a szégyenkező hallgatás, amellyel aláveti magát a személytelen elvárásokat támasztó, érzéseire és törekvéseire teljesen süket apai tekintélynek.
Amikor azután a főnök megérkezik, magából a gőgös apából lesz egy csapásra alázatos beosztott – ám sertepertélő ügybuzgalma még mindig a hivatali hierarchia része, nem válik személyessé, nem kapcsolódik a fiához. Távozása után a főnök faggatni kezdi Pistát, aki ebben a helyzetben sokkal kevésbé megszeppent: a főnök fölényéhez neki nincs köze, az nem vele szemben érvényesül. A sablonos kérdésekre értelmes, őszinte válaszokat ad, a formális helyzet megszabta keretekhez mérten megnyílik. A főnök róla szerzett kedvező benyomása így szembesülhet az apa korábban kifejtett, fölényes állásfoglalásával – amelyet viszont a visszatérő hivatalnok már nem vállal. Ez az a pillanat, amikor a fiával szemben hirtelen hazugul nyájassá szelídült, hazug apa közvetlenül ad számot álságáról – elárulja valódi, szolgaian megalkuvó természetét, és ez az elárulás maga az árulás. Ettől a felismeréssé talán még nem tisztult, meg nem fogalmazott megrendüléstől erednek el Pista könnyei. Még nem érti pontosan, de annál világosabban érzi, hogy a sosem hallott, hízelgő becenév kimondásával itt a hivatalban valami jóvátehetetlen történt – idősebb Takács István méltatlanná vált a róla kialakított képhez.
A fiak csalódása az apákban mindenestül elkerülhetetlen pillanata a felnőtté válásnak. Súlyát és keserűségét viszont lehet tompítani. Vagy azzal, ha az apa lehetőleg nem menekül a fölény üres pózába, nem hazudik, nem állítja magát piedesztálra.
Vagy – ha ehhez nem elég őszinte vagy erős –, legalább nem viszi véletlenül el a kamra kulcsát a hivatalba. Gandalf sosem tenne ilyesmit.
Kosztolányi A kulcs című novellája ezen a linken érhető el:
http://mek.oszk.hu/00700/00747/00747.htm#12
