Színház

 

 net_13almafa_szinpad_eorifoto-4561_1.jpg

 

Balogh Tibor

 

Hattá zárt haza

 

Kétségem nincs, a Nemzeti Színház, ha tehetné, e cikkem íródása napjaiban Trianon-témájú előadását, a Tizenhárom almafát játszaná. Mozaikos szellemi fénytörésben, amikor egymásra vetül pünkösd ragyogása, a nemzettépés emlékének épp százévesre növekedett árnya és a Covid-19 becenevű halálvihar utóvillámlása, amelynek közepette lehetne már ünnepre gyülekezni, de nem szabad, mert hátha…

E hátha lehet mennyből jött próbakő. Most rendhagyó a pünkösdérzetünk, a távolságtartó összetartozásé: másfél méteres próbája annak, hogy a közöttünk való kapocs vajon Isten Szentlelke, vagy a bőrérintkezésünk párája: templommá lett-e a szívünk, csakugyan? És próbaköve a Trianon-érzetünknek is: elegendő-e beérnünk a centenáriumon azzal a szólás-definícióval, hogy magyar az, akinek fáj Trianon.

Vidnyánszky Attila rendezésének már a címe is arról vall, hogy jeleneteit nem a nemzeti mazochizmus szelleme ihleti. Az alap, természetesen a háborút lezáró békeszerződés. A győztes fél gúnygesztusa, a béketárgyalásra való felkészüléshez engedélyezett egyetlen nap és a házi őrizet megviseli a magyar tárgyalóküldöttséget. A szorult helyzetükben egymással zsörtölődő delegációtagok közül kiemelkedik végtére gróf Apponyi Albert, s a küldöttség vezetőjeként, 1920. január 16-án, a trianoni béketervezet végleges lezárása után a francia Külügyminisztérium földszinti dísztermében, a francia, a brit és az olasz miniszterelnök, valamint az amerikai és a japán nagykövet előtt elmondja modernkori történelmünk egyik legnagyobb hatású beszédét. Ennek sokat idézett következtetése: ha Magyarországnak választania kellene a béke elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, „úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg”. Az Apponyi szerepét alakító Rátóti Zoltán – szinte az előadás elkülönült felvonásaként – a teljes szöveget elmondja. Ülünk szemben a színésszel, mintha mi lennék a francia külügyminisztériumi hallgatóság: megrendülten, s haragra gerjedve, amikor mellettünk a tiszteletjegyes kisfőnök-vendég kezében megvillan a maroktelefon.

A beszéd végeztével tapsra nem enged időt a rendező, csupán egy néma felkiáltójelnyi szünetet. Az ott az asszociációk, az „idesereglik, ami tovatűnt” időhelye. A magam e pillanatnyi asszociációja gyanánt, Száraz Miklós György Megunt Trianon című jegyzetéből idézek. „A gyerek nem lát a határok mögé. Csak az „igazságtalan” határokat látja, nem fedezi fel a határok mögött az embert. Aztán kinövi ezt az állapotot, de nem növi ki Trianont. A határok persze továbbra is igazságtalanok maradnak, de mögöttük a tér megtelik folyókkal, hegyekkel, históriai eseményekkel, és ami a legfontosabb, emberekkel. Az ember idősödik, változik, és változik a viszonya Trianonhoz is. Már nem rajzolgatja át az atlaszokat. Elképzeli, hogy miként is lehetne békében élni a szomszédokkal. Kétnyelvű településtáblákat lát, magyar nyelvű iskolákat, egyetemeket remél. Hogy egyházai visszakapják ingó és ingatlan vagyonaikat, ősi könyvtáraikat, levéltáraikat. Hogy a múzeumok tárlóiban… Nem folytatom, mert a végtelenségig sorolhatnám a békés egymás mellett élés feltételeit, melyekből hol itt, hol ott időnként meg is valósul valami, aztán hol itt, hol ott jön egy új román, szlovák vagy ukrán vezető, államelnök, kormányfő vagy polgármester, aki nyirbálni kezdi a jogainkat. Szerbek a magyarok házainak falára festik óriási betűkkel: MAGYAROK! TAKARODJATOK! Szlovákok tartóztatnak le Pozsony terein a diákjaihoz magyarul beszélő tanárokat. Románok építenek színmagyar falvakba hagymakupolás ortodox templomokat. Az ukránok (és velük együtt az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének tábornokai) barátságtalan nyelvtörvényt erőltetnek ránk… Ezt sem folytatom, mert a sérelmeinket is a végtelenségig sorolhatnám.” Én teszem hozzá: amikor illetékes igazságügyi miniszterünket, Varga Juditot nem engedik be arra az ülésre az Európai Parlamentben, amelynek napirendjén a magyar jogállamiság pillanatnyi állapota szerepel.

 

net_13almafa_szinpad_eorifoto-4587_3.jpg

 

Vidnyánszky színpadművész: álmában gyerek, aki azért mégis csak rajzolgatja képzeletében a térképeket: nem hagyja nyugodni, hogy közigazgatásilag egy ország önmaga zárványa lehet. Ébren álmodva azonban tudja, végzetesen hibázik, aki az energiáját erőnek képzeli. Hát képzeli, de nem szertelen. Dramaturgiai alaphelyzetként, a hattá zárt haza motívuma nem a Tizenhárom almafában bukkan fel először. A Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház 2014-ben mutatta be, Zelei Miklós tollából, a Zoltán újratemetve című, a tragigroteszk műfaj-meghatározással illetett darabot. A darab szerzője 1994 óta kutatja Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. Az ikerfalu a magyar királyság szerves része volt 1920-ig, ekkor Csehszlovákiához került. Az első bécsi döntés után újra Magyarországhoz tartozott. A második világháborút követően, amikor a Szovjetunió nyugatra tolta határait, s bekebelezte Kárpátalját, az ikerfalu kisszelmenci része a Szovjetuniónak, Nagyszelmenc újra Csehszlovákiának jutott, a határt pedig a falu főutcáján húzták meg. A Szovjetunió nyugati vasfüggönyének tövében járunk: a szovjet–csehszlovák, majd ugyanitt, de már ukrán–szlovák határon, a világhírre jutott kettézárt falu színpadi országhatárán. A történet szerint, az elhunyt szovjet állampolgárságú magyart, Zoltán Zoltánovics Zoltán kiváló borjúgondozót végakaratának megfelelően családja a határ túloldalán, Csehszlovákiában lévő temetőben, néhai menyasszonya, Kapusi Júlia mellé szeretné eltemetni, aki abba pusztult bele, hogy vőlegényét a Gulágra vitték. A temetési menet számára nem nyílik meg sem a vasfüggöny, sem a hivatalos határátkelő. A halottat a határvédelmi szervek letartóztatják (!), s a helyőrség udvarán temetik el. A rendszerváltáskor innen hantolja ki a család, hogy menyasszonya mellett újratemesse, ami ezúttal sem sikerül…

Nem kétséges számomra, hogy a letartóztatott halott abszurd históriája motívumelőzményként működött a Kárpátaljáról származó Vidnyánszky tudatában, amikor Wass Albert regényéből, a Tizenhárom almafából építette fel Apponyi „legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg” kérdésére a feleletet. A regényben a Komandó nevű hegyi faluban járunk, ahol a Szarvas József játszotta székely gazda, Táncos Csuda Mózsi almafákat ültetett, amelyek közül tizenhárom megfogant. Amikor 40-ben (a második bécsi döntés) az új határt meghúzzák, az az abszurd helyzet áll elő, hogy az almafák közül hét magyar, hat pedig román területre esik.

 

net_13almafa_szinpad_eorifoto-2456_2.jpg

 

Az előadás végén a Mózsit játszó színész birtokára, az őrségi Viszákon létrehozott Tündérkertbe toppanunk. „És ahogy Mózsi fákat ültet az erdélyi Komandó oldalába, Szarvas Jóska is ezt teszi egy olyan mozgalom keretében, amely őshonos gyümölcsfák telepítését tűzte ki célul szerte a Kárpát-medencében. A több mint háromszáz Tündérkert egyikét hozta létre Jóska, ahol saját kertjében egy kis birodalmat épített fel a kultúrpajta színházi előadásaival, koncertjeivel, kiállításaival, közösségi eseményeivel. Minden évben ünnepséget rendeznek, és annyi új fát ültetnek el, ahány gyerek született a viszáki vagy Viszákról elszármazott családokban. Nagyon fontos metafora számomra, ahogyan ez a két szál összeér, és a jelenig fut. Arról nem is beszélve, hogy az almafa – mint szimbólum – milyen távlatokat kínál. Olyan dimenzióba emelődik Trianon kérdése, amelyből szerintem meg kellene élnünk ezt a traumát.” – ad iránytűt Vidnyánszky a drámaeposzához, amelynek terepe a burjánzó, jelenünkbe indázó világtörténelem, s annak érzelmi középpontjában az ázsiai hordaként emlegetett magyar zárványnép, a maga makacs kiirthatatlanságával.

Az előadásnak két origója van: az Apponyi-beszéd és a Tündérkert-monológ. Köztük a figyelem útja oda-vissza folytonos. Karneváli vigasság, zsánerképek; gyász, harag, remény; önvizsgálat és önbizonyosság. Ha irodalmi hasonlítást teszek, azt tippelem, hogy Vidnyánszky színi poézise valahol Weöres Sándor és Juhász Ferenc világa közé helyezhető: előbbinél a légies, utóbbinál a robusztus lidérc nyomása alól szabadít fel a groteszk, a költői (kibélelt) abszurd hangnemkulcsa. Az arctalan (olykor a nevüket vállaló) hatalmasok, nem látván értelmét a tovább erősödésüknek és gazdagodásuknak, élettanilag lesznek érdekeltek abban, hogy a világot globálisan abszurddá tegyék. Ez a felismerés felszabadító. Ültessünk minél több őshonos pónyik almafát!

Képek forrása: Nemzeti Színház


Főoldal

2020. június 03.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA