Lengyel Emese – Sorbán Csenge
Erdélyi Hét pontról pontra
Immáron negyedik alkalommal varázsolta el a gyulai közönséget az Elek Tibor, a Gyulai Várszínház igazgatója által életre hívott Erdélyi Hét. A színházi fesztivál 2021. augusztus 2. és 8. között széles műfajkínálattal várta az érdeklődőket, s egyetlen este sem okozott csalódást. A programoknak a Várszínpad, a Tószínpad, a Kamaraterem és az Erkel Ferenc Művelődési Központ adott otthont. A Várszínház vezetősége kiemelten fontosnak tartja a fiatal színházi szakírók fejlődését, így a PIM Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Szakírói kurzus című ösztöndíjprogram hallgatói számára lehetőséget adott interjút készítésére, kritikák, illetve beszámolók írására. A Bárkaonline olvasóinak a kurzus két résztvevője, Sorbán Csenge és Lengyel Emese foglalták össze a hét eseményeit.
A színházi fesztivál légkörét az első nap előadásai alapozták meg. Augusztus 2-án az Aradi Kamaraszínház két előadással felelt a közönség jó hangulatáért. A Déryné Program támogatásának köszönhetően jelképes jegyárral látogatható előadások egytől egyig osztatlan sikert arattak. Először a várszínpadi nézőteret töltötte meg a gyerekzsivaj, hiszen 18 órakor vette kezdetét a Szente Béla és Gulyás Levente által jegyzett zenés mesejáték, A kolozsvári bíró. A mindenki által jól ismert történet Tege Antal rendezésében elevenedett meg, bájos dallamok kíséretében. Az igazságosztó Mátyás király (Tege Antal), Beatrix királyné (Éder Enikő), a népet kizsigerelő kolozsvári bíró (Katkó Ferenc), a bírót segítő Söndörgöndör (Szabó Lajos) és a becsületes Péter legény (Gulyás Attila) humoros, de igencsak tanulságos dialógusai felhőtlen családi kikapcsolódást nyújtottak.
Később a társulat egy lakodalmi forgatagba kalauzolt el minket, hiszen a Kamarateremben A Zördög című pajzán komédia ígért kitűnő esti szórakozást. Tapasztó Ernő rendezésében, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes és a szabadkai Juhász Zenekar közreműködésével készült el az egyfelvonásos előadás, három Móricz Zsigmond-novella – A Zördög, a Dufla pofon, Lélekvándorlás – történetét felhasználva. A korabeli Magyarország szerelmi életének látképe, a népi élet köntösébe burkolt, tánccal és zenével átszőtt epizódok a mai kor emberének is igen sokat mondanak a női, férfi viszonyokról, szerepekről.
A fesztivál második napja már egy igazán impozáns Broadway-musical, Sheldon Harnick, Jerry Bock és Joseph Stein Hegedűs a háztetőn című produkciójával kezdődött. A Kolozsvári Állami Magyar Színház nagy erőket megmozgatva adaptálta színpadra a méltán híres darabot, főként Norman Jewison 1971-es filmalkotását megidézve. Tevje, a hagyománytisztelő tejesember szerepében Bogdán Zsolt az ukrán Anatevka zsidó kisfalu mindennapi küzdelmeibe kalauzolja el a nézőt. A főhős öt leány – Cejtel (Albert Csilla), Hódel (Vindis Andrea), Chava (Pethő Anikó), Sprince (Tőszegi Zsuzsa) és Bjelke (Rozmán Eszter) – édesapja, kiknek kiházasításának ideje elérkezett. Goldével, a feleségével (Kató Emőke) a tradíciót tisztelve házasságközvetítőn, Jentén (Kántor Melinda) keresztül szeretnének gyermekeiknek megfelelő férjet találni, ám a szerelemhez ragaszkodó fiatalok átírják a szülők forgatókönyvét.
A családi és a hagyomány különböző értelmezéséből eredő konfliktusok mellett a musical a cári Oroszország zsidó közösségeit érintő kitelepítéseket mutatja be. A feszültségek ábrázolása különböző zenedramaturgiai pontokon, kifejezettem az első felvonásban néhol elcsúszott, de a második felvonás némileg dinamikusabb, több jól sikerült jelenetben bővelkedik, mint az előző. Az előadás során keveredett a musical-színészet a kolozsvári, főként prózai színművészek játékstílusával. Carmencita Brojboiu díszlete kellemes pasztellszínekkel jelenítette meg a kis ukrán falut, ahol a jelenetek, az elmázolt ajtórengetegnek köszönhetően, egyszerre voltak belső és külső terekben. Jakab Melinda koreográfiája, talán a szűkös színpad miatt, de nem igazán tudott érvényesülni. Többször érződött a tér zsúfoltnak, túlságosan bejátszottnak. Mindezek ellenére Béres László rendezésének sikere kérdőre vonhatatlan, szipogó nézők, majd végül tapsvihar.
A harmadik nap a hét egyik legizgalmasabb előadását a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház hozta el számunkra. Silviu Purcărete boszorkonyhájában a vizualitás, az érzékletesség és a zeneiség által Madách Imre Az ember tragédiája minden volt, ami színház és irodalom. Dragoș Buhagiar megteremti azt a díszletformát, amely egyszerre hatalmas, mégis a színészeket egy stúdió terébe kényszerítve, minimális. Ott ülünk a hatalmas sors-ítélőszék auditóriumában, ahol mimikától és hangjuktól megfosztott Ádámok és Évák rohannak át a történelmen. Lucifer is megsokszorozva elevenedik meg, Tokai Andrea, Balázs Attila és Bandi András Zsolt egyszerre próbálták káoszba, pusztulásba taszítani az Úr világát. A koncepció mellőzte a hetedik, illetve a kilencedik színt, a szöveg nagyobb részét szintén kihúzták az alkotók, hiányérzet mégsem marad bennünk, hiszen egy jól megkomponált szöveg hangzik el, és a legkülönbözőbb vizuális ingerek, másodlagos jelentések felfejtése folyamatosan leköti a néző figyelmét. Hangok, színek, formák erőteljes ütköztetését, minőségi és igényes kísérletét hozták el a temesváriak. A rendező és Visky András, dramaturg egy olyan precíz, illetve lecsupaszítottan, mégis gyönyörűséges színpadi szövegváltozatot készített az előadáshoz, mely megragadja Madách drámai költeményének maiságát és időtlenségét.
A Tragédia másnapján tartott könyvbemutató kiegészítette azt az élményt, amit az előadás nyújtott. A temesvári színház kiadásában megjelent, Az ember tragédiája című kiadvány nemcsak Visky András dramaturg próbanaplóját rejti magában, hanem Bíró István érzékletes előadásfotói mellett, George Banu által írt Purcărete-portrét, Mátyus Melinda előadáselemzését, illetve a rendező breviáriumát (ebben az esetben az előadáshoz készített rajzait) – minden szöveget angolul, magyarul és románul is olvashatunk. Az eseményen Elek Tibor igazgató irodalomtörténészi és kritikusi mivoltában kérdezte a résztvevőket. Bepillantást kaphatunk Visky András dramaturgiai munkájába, az ő szemén keresztül megismerve Madách és Purcărete munkamódszerét, valamint művészetét. Mátyus Melinda az előadáshoz érzékenyen közelítve egy különleges nézői szempontot villantott fel. Ezen felül Balázs Attila a temesvári színház igazgatójaként, s az előadás egyik Luciferjeként ismertette saját szerepét a produkció, illetve a kötet megszületésében. A Purcărete-rendezés újabb és újabb értelmezéseit villantja fel megannyi kritika, de mindig izgalmas, ha az alkotói oldal gondolatai is platformot kapnak, ezért különleges és jelentős a temesváriak művészeti vállalkozása, melynek kézzel fogható produktuma a könyv.
Augusztus 5-én Örkény István legismertebb alkotását, a Tóték című drámáját nézhettük meg az Erkel Ferenc Művelődési Központban, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadásában. A produkció kitart mindamellett, amit a gyergyói színháztól megszokott a néző, vagyis bátran vállalja a színházművészet kísérletező jellegét A rendező, Florin Vidamski nem törődik a nézői elvárásokkal, és már az első pillanattól az abszurd irányából közelíti meg a dráma szövegét. És pont ezért nem tud kiteljesedni annak humora. De e tette megbocsátható, sőt értékelendő. Hiszen a biztos sikerben hol is van a rizikó? Már az első percekben feltűnik, hogy igenis van mélyebb gondolati sík és kreativitás a produkcióban, csak a következetesség hiányzik, hogy mindezt felmutassák.
Cristina Milea jelmezei és díszlete rájátszik arra az érzetre, mintha a Tót család története már rég véget ért volna. A karakterek tértől és időtől független a Purgatóriumban ragadtak, ahol kénytelenek a végtelenségig keringve újra és újra játszani az előadást, míg az teljesen értelmét veszti. Hiába a tehetséges szereplőgárda, sajnos nem tudnak csúcspontokat felmutatni, hiszen már a kezdésnél elértek egy folyamat végére. Ugyanakkor dicséretre méltó az alkotók bátorsága, hiszen egy játékos, kísérletező adaptáció tanúi lehettünk. A központba kerül az a krízis, az a tehetetlenség, melybe a Tót család (Tót – Kolozsi Borsos Gábor, Mariska – Bartha Boróka, Ágika – Szilágyi Míra) kerül az Őrnagy (Faragó Zénó) viselkedése által. A darab szerint egy zsarnok és az áldozati szerepbe kényszerült család áll szemben egymással, az áldozattá válás folyamatának feszültsége végig érezhető az előadás során.
Másnap este a dokumentarista színház formanyelvét felhasználva, főként annak minimalista, vallomásos formavilágán keresztül láthattuk a romániai rendszerváltás egy igazán tragikus történetét Sebestyén Aba rendezésében, az általa vezetett/alapított Yorick Stúdió produkciójaként. Bódi Attila Lázadni veletek akartam regénye tökéletes alapanyag, hogy három fiú történetén keresztül megismerhessük a határon túli magyar fiatalok életét és szabadságvágyát, majd kálváriáját egy önmagát felzabáló társadalom utolsó hónapjaiban. Három kisképernyő előtt, a vörös- és a fehérfény váltakozásában, csupán három alak áll a nézőkkel szemben. Ellőttük egy-egy mikrofon.
Az elsőre szegényesnek tűnő, majd mégis zsúfoltnak ható színpadon sikerült teljes mértékben megjeleníteni a regény cselekményét. Bár a produkció sok esetben nem tudott elszakadni alapanyagától, így nem cserélte le a regényformát színházra. Mégis a Ceaușescu-diktatúra áldozatainak mindennapjai, a szabadság utáni vágya, illetve a lelki gyötrelmeik elől nem tud – és nem is szeretne – elmenekülni a néző, a húsába mar az előadás. Egy pillanatig sincs mellébeszélés, kegyetlenül őszinte dialógusokat hallhatunk, László Csaba és Sebestyén Aba pedig mindvégig hiteles mesélők.
Augusztus 7-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ismét egy teljesen más arcát mutatta fel a színháznak, főként annak közösségi oldalát és szerepvállalásának nélkülözhetetlenségét. Henrik Ibsen A nép ellensége című drámáján keresztül nem egy közösség és egyén szembenállásának dilemmája került a középpontba, hanem inkább az a politikai mechanizmus, vagyis az a rendszer, amit demokráciának hívunk. A nézőteret kettéosztása által, nem csak az üresen maradt vékony sávon játszó színészeket, hanem egymást is látják a közönség tagjai.
A munkafény végig fennmarad, a nézők nem menekülhetnek sem egymás, sem a színészek tekintete elől. Pont ezért is érezzük magunkénak a norvég kisfalu vezetőinek korrupciójából fakadó problémákat, ahogy tönkre teszik saját közösségüket. Keresztes Attila rendező már az első pillanattól felépíti az előadás csúcspontját, amikor is a közönség felszólalhat, érvényesítheti véleményét a színpadi eseményekkel kapcsolatban. És talán ez a legnagyobb trükk. Hiszen a produkció annyira mai és a mi társadalmunknak a problémáit boncolgatja, hogy ebben a pár perces nézői interakcióban nem tud szétválni a dráma története a mai demokratikus rendszer hibáinak megvitatásától.
Végül az Erdélyi Hét utolsó napján két külön programmal is készültek a szervezők. Elsőként a Cári Tibor és Sebestyén Aba által életre hívott Kór-Társak zenekar fellépését élvezhettük. Az erdélyi magyar költők, írók, néha színészek műveiből született dalok különböző stílusokban népszerűsítik a kortárs irodalmat. De nem csupán dalszövegként funkcionálnak az adott művek, hiszen a Cári Tibor által szerzett dallamok a versek újabb és újabb értelmezési rétegeit mutatják fel.
A hét zárásaként a Gyulai Várszínház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum közös bemutatóján egy igazán harsány és egyedi formai kísérletezésnek lehettünk tanúi. A Két úr szolgája című előadás nézése közben megfogalmazódott bennem, hogy vajon a több mint ötszázéves hagyománnyal rendelkező commedia dell`arte játékmód mennyire él meg a technikától és nézői jólfésültséggel terhes színházkultúránkban? Hiszen annak célja a szórakoztatás, a figyelem fenntartása zavaros vásári körülmények között. Az előadás bájosan archaizál, mind a Szűcs-Olcsváry Gellért függönyszerű díszletét, mind Gábor Zsófi korabelinek ható, mégis mai szemmel is könnyen dekódolható jelmezeit tekintve. Barabás Árpád rendezése és színészeitől megkövetelt játékmód sajnos azonban hamar kifullad, nem tudja érdekessé tenni magát mind a száznegyven percben. A mikroportba való kiabálás, illetve a rosszul megkomponált ugrándozás elfárasztja a befogadót. Mégis, mikor a hangos beszédet és archaizálást felváltja az őszinte játék, akkor mindig életre kel a szöveg, megidézi a vásári játékstílus groteszk világát. Kiemelendő a címszereplőt alakító Vass Csaba alakítása, aki egy fekete maszkkal az arcán, értelmetlen ordítozás nélkül szórakoztatja a nézőt az agyafúrt és egyben félnótás szolga szerepében.
A Gyulai Várszínház 58. évadának negyedik Erdélyi Hete törekedett arra, hogy minden néző megkapja azt, amiért érdemes színházba járni. A színházak és annak művelői esélyt kaptak, hogy ennek az ezerarcú művészetnek legalább hét különböző oldalát megismertethessék a közönséggel. Sem az elemeltség, sem pedig a földhözragadtság vádjával nem lehet meggyanúsítani a fesztivál szervezőit, hanem inkább becsülendő az a szándék, hogy nem féltek a kudarc lehetőségétől, illetve megadták a lehetőséget a csupán szórakozni vágyóknak és a vendégelőadások alkotóinak is. Kíváncsian várjuk, hogy jövőre milyen műsorokkal mutatkoznak be az erdélyi társulatok a hálás gyulai közönség előtt.
Fotók: Kiss Zoltán
