Viola Szandra
A krimiballadától a tündérbohózatig
A Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiváljáról
Idén 33. alkalommal rendezték meg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját. A hazai és határon túli színházi élet számos kiemelkedő teljesítményével találkozhatott a szakmai zsűri és a nagyérdemű, ami azért is dicséretes, mert a járványhelyzet miatt gyakorlatilag nem volt színházi évad, a társulatok alig játszhattak közönség előtt, gyakran a próbákat is az online térben kellett megoldaniuk.
Nem csupán földrajzi, hanem tematikus és stiláris sokféleség is jellemezte a felhozatalt. A népies-zenés krimiballadától a mozgásszínházzal átitatott 4D-s színházon át a dark tündérbohózatig válogathattunk a kínálatból. Talán az elmúlt év fokozott online jelenlétének és streamingközvetítésekkel tarkított művészetélményeinek köszönhető, hogy több alkotó is élt a jelenléti színház és a filmes eszközök variálásának lehetőségével.
A Füst Milán Boldogtalanokja és a Joël Pommerat színműve alapján készült Ez a gyerek című előadás megjelenítésbeli alappilléréül is a kamera által kivetített képek szolgáltak. Előbbi esetében (a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadásában, Albu István rendezésében) még a főszereplő, Húber Vilmos karakterét is papi nyomdászról gyártásvezetővé változtatták, hogy a képek és élő kamerás kivetítések helye még indokoltabbá váljék. Színésztechnikai alapvetés, hogy a színpad és a film más játékmódot kíván meg. Mi történik hát akkor, ha e kettő eggyé válik? Hirtelen „túl sokat” lát a befogadó? A túlingerelt, magát könnyen elunó néző talán épp erre vágyna? Hogy megszűnjön a színészi titok? Hogy premier plánban láthasson minden mimikát, rezdülést? A játékban megfeszült inak remegését, az erek lüktetését?
Ez a gyerek
A kérdésre a választ inkább az Ez a gyerek című darabban, a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadásában találjuk. Oleg Melnyicsuk rendezésében ugyanis a kamera által közelebb hozott arcok egyértelműen a líraiságot, a megrendülést szolgálták. A kivetítés által például a gyermekének éppen életet adó édesanya tekintetének mélyére láthattunk, vagy tágabbra pislogathattuk általa a színpadi és érzelmi horizontot.
A digitálisan koraérett, ingerhabzsoló, huszonegyedik századi néző kapcsán mindenképp meg kell említenünk Ibsen Nóráját (a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, Nagy Botond rendezésében), amely kép- és hanghatások, valamint dinamizmus tekintetében mindazzal élt, amit a technikai vívmányok ma lehetővé tesznek. Mindez azonban korántsem maradt a technikai arzenál bemutatója szintjén: a sci-fibe illő, 4D-s grafikák közt lebegő szereplők, az intenzív mozgásszínházi elemek, a hangeffektek mind feloldották az Ibsen-mű korábbi korlátait, és átkeretezték a drámát.
Nóra
Persze az, hogy a Nóra új értelmet nyert, nemcsak a korszerű jelenetezésnek köszönhető – például annak, hogy nem voltak unalmas színpadi átállások, csak éles, filmszerű snittek, látomásszerű képek egymásba úsztatása –, hanem Kúnos László újrafordításának, valamint Kali Ágnes és Nagy Botond szövegadaptációjának is. A már említett újításokon kívül azonban a színház klasszikus eszköztárából is válogatott a produkció, ami így egy percig sem unalmas, gondosan kidolgozott egésszé állt össze.
A fesztivál legszórakoztatóbb darabja minden bizonnyal Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című darab volt a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház koprodukciójában. A Tapasztó Ernő rendezésében színpadra állított tündérbohózat, avagy rokokó dark bohózat a populáris kultúra elemeiből is merített. Időnként A Gyűrűk Ura Gollamjára vagy az Addams Family karaktereire is ráismerhettünk, Lázár (Gerner Csaba) szövegében pedig a textusba lopott aktualitásokat lelhettünk. A vásári komédia és a bábszínház elemeit rokokó díszlettel és jelmezzel megbolondító színpadkép önmagában is nézőbarát. Mindez pedig kiváló színészi alakításokkal és zenei szerkesztéssel párosul. Minden karakter tökéletesen kidolgozott, Gerner Csaba alakítása pedig egyenesen zseniális.
Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak
Csokonai Vitéz Mihály archaizmusokban is bővelkedő nyelvezetét nem kis bravúr érthetővé és élvezhetővé tenni egy színielőadás keretében. Ezúttal azonban nem csupán ennyi sikerült: a nyelvezet a misztikum, a varázslat eszközévé is vált, amelyet a gyertyákkal történő megvilágítás vagy a félig ember-, félig bábmozgású szereplők lényszerűsége csak tovább fokozott. Dramaturgiailag az is kitűnő döntés, hogy az eredeti változattal szemben itt a fogyatékkal élő fiú, Samu (Éder Enikő) hívta segítségül a tündért elhunyt rokonai feltámasztásához. Számos kultúrkörben megfigyelhetjük, hogy a bolondos, a „poklot megjárt”, betegségeken átesett vagy sérült ember az, aki képes kapcsolatba kerülni más világok alakjaival. Épp ezért tekinthető ez a módosítás okosnak és koherensnek.
A könnyedebb műfajok mezsgyéjén haladva, de némileg sötétebb árnyalatokban pompázva találhattuk meg a Pintér Béla és Darvas Benedek szövegkönyve alapján színpadra vitt Parasztoperát. A Kassai Thália Színház Rédli Károly rendezte előadása frappáns szereposztással dolgozó, ízig-vérig eleven, vérbő változat volt. Az egyes jelenetek közt fellépő időbeli és térbeli anomáliákat kiválóan tükrözte a térhasználat; kiemelten jó a fentről, a gólyafészekből figyelő, a végkimenetelt sejtető Cowboy (Bocsárszky Attila) ötlete. Mivel a szereplők egytől egyig erős zenei tehetséggel bírnak, az eredetiben szándékoltan megjelenő hamisságot, az énekbeszéd iróniáját az előadás inkább a koreográfiába beépített, mozgásbéli esetlenséggel „pótolta”. A hangulati ellenpontokból fokozatosan rajzolódott ki a balladisztikus, krimibe illő eseménysor – és ezzel párhuzamosan az előadás szerencsés csillagzata. Ugyanis a jelmezektől az egyéni alakításokon át az élő zenekarig mindennel elégedettek lehettünk. A dallamokat, találó átiratokat valószínűleg még napokig dúdolgatja majd a közönség, olykor pedig elmosolyodik, ha eszébe jut egy-egy komikus jelenet. Joggal feltételezhetjük, hogy ikonikussá váló produkciót láthattunk.
Parasztopera
Az említett versenyelőadásokon kívül a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Szedjetek szét című alkotását azért érdemes kiemelni, mert Domonkos István műveit használta fel, amivel fontos, értékőrző feladatnak tett eleget. A Csíkszeredai Csíki Játékszín Gyerekünk című darabja pedig a színház műfaji határaira és létjogosultságára kérdezett rá öntematizáló gesztusok, színész és szerep, színész és befogadó újragondolása és váltakoztatása révén. Az előadás kezdetét és végét is avantgárd gesztusokkal mosta el, aktualizálva a színháztörténet kérdéseit. Ugyancsak naprakész, örökké aktuális témát boncolgatott a Soproni Petőfi Színház, a Komáromi Csavar Színház és a Váci Dunakanyar Színház együttműködéséből születetett Emigránsok is.
Emigránsok
A fesztivál betöltötte elsődleges szerepét: lehetőséget kínált a szórakozás mellett a művelődésre, a kísérletezésre is. Aki tehát ellátogatott Kisvárdára, és válogatott a szerteágazó kínálatból, látókörét szélesítve, élménytárát gazdagon feltöltve távozhatott.
