Kiss Judit Ágnes
POSzT-posztok
POSzTposzt 4.
A legtöbb díjat az Örkény Színház Peer Gynt című előadása hozta el, de ha szabad így megnevezni, a legnagyobb díjakat a Vígszínház Jó embert keresünk című előadása, illetve Mundruczó Kornél Szégyen-rendezése. Két mellékszereplői díjat a Bányavakság színészei kaptak, és a színész zsűri honorálta Ecsedi Erzsébet és Hunyadkürti György tényleg fantasztikus alakítását.
A Jó embert keresünk Michale Docekal rendezése, aki a nagy sikerű Mikve bemutatása után második alkalommal volt a Vígszínház meghívott vendége. A Brecht-darabnak elsősorban a morális kérdéseivel foglalkozik, lehet-e, és milyen áron lehet jó embernek lenni. Kissé didaktikusan a kérdést többször frontálisan a nézők felé fordulva fogalmazzák meg a szereplők, és az erős látványvilág, a szürke-fehér díszletek, a füst, a vetítések is fokozzák ezt az érzést: intellektuális színház helyett elsősorban látványszínházat kapunk. A rendezői üzeneteket elsősorban ezek a látványelemek hordozzák
Az ismertebb cím (A szecsuáni jólélek) Térey János fordításában Jóembert keresünk, tehát elszakítja az eseményeket Kínától, a fehérre maszkírozott arcok is egyfajta absztrakt távolságba emelik a történéseket, ugyanakkor a mímesek arcára emlékeztető arcfestés hatásvadász, könnyen eltereli a figyelmet a valódi színészi munkáról.
A főszereplő Eszenyi Enikő nemváltása (Sen Te kisasszony és Sui Ta úr) adhatta az ötletet, hogy a női szereplőket is férfiak alakítják. Itt sikerült elkerülni azokat a csapdákat, melyek rendre előfordulnak, ha férfiak játszanak nőket: az eltúlzott gesztusokat a karikírozást. Kifejezetten groteszk az apró termetű Sui Ta úr beszélgetése a nála két fejjel magasabb, tűsarkút viselő nőkkel. Talán szélsőségesen feminista felfogás is lehetne, hogy a férfiak gonosz, önző, anyagias világában az egyetlen jóember az egyetlen nő.
Eszenyi Enikő legnagyobb színészi ereje abban áll, hogy bármit elhiszünk neki. Azt is, hogy huszonéves nő, azt is, hogy ötvenes férfi – erre nagyon kevesen képesek.
Az istenek ebben a felfogásban szereplőként beleolvadnak Szecsuán életébe, így cinkosaivá válnak a romlott világnak.
A legjobb 30 év alatti színésznő díját hozta Lovas Rozi A vágy villamosa Stellájaként. A Miskolci Nemzeti Színház Kiss Csaba rendezésében állította színpadra Tenessee Williams drámáját.
Györgyi Anna erőteljes ambivalens figurának játssza Blanche Dubois-t, méltó partnere és ellenfele Kocsis Pál Stanley Kowalski szerepében. A színpadon az egyik leghangsúlyosabb elem egy gumiszerviz gépe, illetve a fehér lepellel elválasztott fürdőszoba, ami mögött állandó árnyjátékként láthatjuk a szereplőket.
A szürke díszletekkel visszaadott nyomasztó külvárosi miliőben a maga módján minden figura egyszerre züllött és szerencsétlen, az egyetlen tiszta figura a gyermeket váró Stella, aki nagy hatású nővére és férje között őrlődik. A cselekmény szinte egybeesik a terhességével. Az első felvonásban még titokban tarthatja nővére előtt, a darab csúcspontján szül, a záróképben pedig már kétségbeesve rázogatja újszülöttjét egy babakocsiban.
A rendezést dicséri, hogy mind Stanley, mind Blanche megérthető figura, akik kivívják együttérzésünket, ugyanakkor egyikük sem lesz rokonszenves – a néző averziója a játék során nem változik.
A legjobb rendezésért Mundruczó Kornél kapott elismerést a Szégyen című előadásért, amely a Nobel-díjas J. M. Coetzee 1999-es azonos című regényének átdolgozása. Az ötven körül tanár, David Lurie viszonyt kezd tanítványával, és egyik pillanatról a másikra összeomlik rendezett élete a tárgyalás és tanári állásának felfüggesztése miatt. Leszbikus lányához, Lucyhez költözik, aki mellett egy brutális világgal szembesül.
A darab azzal a megerőszakolási jelenettel kezdődik, amikor több fekete (az előadásban afroparókás) férfi apja jelenlétében bántalmazza a kiszolgáltatott fehér lányt. A sokkoló jelenet után ebben a sötét tónusú, nyomasztó, naturális környezetben folytatódik az előadás. Lucy (Láng Annamária) és apja, David (Zsótér Sándor) tehetetlenek ebben az emberi és állati jogokat lábbal tipró világban. A naturalizmus, a kutyák jelenléte mind hatásos és egyben hatásvadász eszközök, mindenesetre elérik a céljukat: a néző végigfeszengi a kétórás előadást.
Noha a Szégyen Afrikában játszódik, a rendező Afrikája valójában Magyarország, a néző nem tud szabadulni a rendszerváltás utáni belpolitikai analógiáktól. Az erőszak uralja a darabot, a néző egy idő után immunissá is válik rá, csak a sokkos állapot marad és a nyomasztó bűntudat: semmit nem tudunk tenni, hogy ez a világ megváltozzon. Felelősségünket firtatva már-már brechti előadás született a Proton Színház keze alatt.
június 10-12.
június 10. hétfő
A hétfői versenyprogram Martin McDonagh Vaknyugat című darabja volt a Kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában. A Magyarországon is sokat játszott, népszerű, kortárs ír szerző világa Székely Csaba trilógiája után már otthonos volt. A hasonlóság nem véletlen, Székely Csabára erősen hatott Martin McDonagh groteszt humora, nyelvi igényessége – és pesszimizmusa is. A nyelvi igényességet ebben az előadásban Varró Dániel fordítása adta vissza. A közeg fájdalmasan ismerős: egy Isten háta mögötti kis falu, ahol az emberek kilátástalan sorsuk elől vagy az öngyilkosságba menekülnek, vagy pálinkát isznak. Munka, pénz és lehetőség nincs, marad a reménytelen összezártság és az alkohol.
A darab főszereplője egy testvérpár, a Connor-fivérek, Coleman és Valene, akik folyamatos gyűlölködésben élnek idestova hatvan éve. (Az eredeti szöveg negyven év körüli hőseit a rendező Bérczes László húsz évvel idősebb színészekkel játszatja.) Egyetlen céljuk, szórakozásuk, elfoglaltságuk az ivás mellett, hogy borsot törjenek egymás orra alá, és ez egyáltalán nem szelíd ugratást jelent. Kicsinyességük, szűklátókörűségük kétségbe ejtené a nézőt, ha nem volnának egyben szánandóak és komikusak is.
Ahogy haladunk előre az időben, egyre borzalmasabb dolgok derülnek ki a két magányos férfiról, akiknek sosem volt dolguk nővel, és ezt szégyellik egymás előtt, akik egy hajszálra vannak attól, hogy megöljék egymást. Mikor kiderül, hogy apjuk halálát nem véletlenül elsült fegyver, hanem Coleman szándékosan kilőtt lövedéke okozta, egy percig sem kételkedhetünk abban, hogy ezt meg is tennék), mégsem képesek egymás nélkül meglenni, életük egyetlen összetartó ereje a másikkal való harc.
Szűk térben játszódik az előadás, a nézők a színpad két egymással szembeni oldalán ülnek, köztük, mint egy páston zajlanak a fivérek csörtéi. Odakinn újra és újra elered az eső, az ócska falusi ház egyetlen fényváltással, a díszletelemek félretolásával változik tóparttá, ahol az öngyilkosok rendszeresen búcsút mondanak az életnek. A falu iszákossá lett, lassan hitét vesztő plébánosa is itt öli meg magát, de búcsúlevelében arra kéri a testvéreket, hogy az ő lelki üdvéért béküljenek ki egymással. A második felvonás a megbánás és megbocsátás lehetősége körül játszódik – a kérdés, elég erős-e Welsh atya utolsó kívánsága, hogy kimozdítsa a testvéreket a kényelmes gyűlölködésből.
Bérczes László rendezése pontos, élethű, Kovács Lajos (Coleman) és Hunyadkürti György (Valene) rendkívül hitelesen hozzák a két nagyon eltérő, és mégis hasonló karaktert (bár az általam látott előadás kissé dekoncentráltnak tűnt, ahol a színészi jelenlét mintha egy-egy fél másodperccel lekéste volna a szöveget). Rátóti Zoltán mint Welsh atya nem a hit hőse, épp kisemberként válik szerethetővé. Meggyőződése, hogy az öngyilkosok lelke a pokolban fog rotyogni, hogy vízbe fojtja magát, valójában önfeláldozás, ha már semmit nem tud tenni az őt tönkretevő faluért, nem tudja megmenteni az öngyilkosokat vagy lebuktatni a gyilkosokat.
A darab egyetlen pozitív figurája szabad szájú és nagy szívű Kicsilány (Mészáros Sára), aki titkon szerelmes az atyába, csak azért kereskedik pálinkával, hogy ajándékképp egy láncon lógó szívet rendelhessen neki egy katalógusból. Mire az ajándék megérkezik, Welsh atya már halott, Kicsilány szerelme nem ér el hozzá, ezzel együtt a dráma egyetlen nőalakja egyben az egyetlen szeretetre, emberi érzelemre képes figura.
Az Off-programok közül aznap este a Sétatéren a Talán együttes koncertjére látogattam el. A zenekar néhány éve Németh Judit színésznő önálló zenés estjéből nőtte ki magát, tagjai mind kötődnek a Szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz. Az énekesnőn kívül a basszusgitáros Szabó Róbert Endre a társulat tagja, Müller Péter billentyűs pedig a színház zenei vezetője. Aradszki Zsombor a gitáros, Keresztesi Krisztián a dobos, és Kondor Tamás a mindenes, aki a szintetizátor mögött ült, de bármikor gitárra váltott, és döbbenetes erővel énekelte a Summer int he city vagy a You can leave your hat on című számokat.
Az együttes repertoárja nagyrészt igazi bulizene: népszerű pop-és rockszámok, illetve egy-egy mucial-betétdal. Habár a hatalmas vihar után hidegre fordult, szeles időben nem voltak sokan a koncerten, egyre többen gyűltek a színpad közelébe. És noha az énekesnő többszöri táncra buzdítása hatástalan maradt, jó hangulat uralkodott a koncerten, képesek voltak lendületesen és örömmel játszani végig a bő másfél órát.
Talán
június 11. kedd
A nap az Örkény Színház Peer Gynt című előadásának szakmai megbeszélésével kezdődött. A felkért hozzászólók Kúnos László, az egyik fordító (a másik Rakovszky Zsuzsa) és Háy János voltak. A fordítás – a sokak által ismert Áprily-szöveghez képest sokkal modernebb, játszhatóbb. Ascher Tamás rendezése az Ibsen-dráma terjedelméhez képest meglehetősen rövid, alig több mint három óra. A rendező úgy döntött, egyetlen szálat követ végig, ahogy a sokra hivatott Peer egyre inkább kisszerűvé válik. A színpadképről többször elhangzott az „üres” jelző, amit a díszlettervező, Izsák Lili nehezményezett is, az ő munkája a szándékos kopár, kihalt világ: beépített oszlopokkal, hangfalakkal, radiátorokkal, tűzoltófecskendővel, ami alkalmassá teszi a teret bármilyen helyszín megjelenítésére.
Peer Gyntöt fiatalon is, öregen is Polgár Csaba játssza – a rendező bízott abban, hogy képes lesz idős férfit is alakítani. Játékában Polgár Csaba fehér szemöldököt ragaszt ugyan, de csak szimbolikusan öregszik meg, ugyanazzal a tetterővel és lendülettel rohan a Gomböntő kanala elől, mint fiatalon a lányok után.
Jelenet a Peer Gynt-ből
Aase anyó az egyáltalán nem öregasszony-karakter Kerekes Éva, fiának inkább játszótársa, mint anyja, figurája szinte összemosódik Solveigével. (Szandtner Andrea). Érdekes ellenpont szöveg és játék között Aase halálának jelenetében, amikor elhangzik, hogy Aase fekszik, pedig végig ül, csak mozdulatlansága jelenti halálát. Végig ez a fajta elvonatkoztatott színpadi nyelv uralja az előadást, illetve talán a színház más előadásira is jellemző kifelé, a néző felé való játék.
Háy János méltatta a társulat együttműködését, hogy mindenkinek volt feladata. Ascher Tamás válaszul elmondta, milyen nagy hangsúlyt fektetett a szerepösszevonásokra. Mivel Peer folyamatosan egy apa-figurával harcol, az elcsábított menyasszony apját és a trollok királyát például egyaránt Csuja Imre játssza vértolulásos, hirtelen haragú figuraként. A darab másik szikár, szigorú apafigurája később a Gomböntő alakjában tér vissza. A zöldruhás troll-lányban először Solveiget látja meg Peer Gynt, később Ingrid, az elcsábított menyasszony (Takács Nóra Diána) alakjában ölt testet, aki a darab végén az Ördög figurájában is megjelenik.
Visszatérő elem a lemeztelenedés, Nagy Fruzsina jelmezeiben ez is tükröződik. A majmok alsóteste például csupasz, ezzel is hangsúlyozva testiségüket.
Shakespeare III. Richárdját Vas István fordításában állította színpadra a Komáromi Jókai Színházban Martin Huba. Az első felvonás rettenetes csalódás volt. A hatalmas térben szinte céltalanul rohangáltak a színészek, valami olyan szöveget kiabálva, amihez semmi közük nem volt. Pedig az előadás már az első percben sem tűnt koncepciótlannak. Martin Huba hatalmas ezüstszínűre festett olajoshordókat használt díszletként, amelyek egyszerre szolgáltak a palota tereként, ülőalkalmatosságként, kivégzőtőkeként – és egyben a darab zenei szövetét is megteremtették. A fekete jelmezek kortalansága, a teret határoló, börtönt (is) jelképező vasrács is sok játékra adott lehetőséget. A kivégzések rituális koreográfiája jó ritmust adott. A színészek mégis idegenül mozogtak ebben a közegben, nem születtek meg az egymás közti viszonyok, a szöveg pedig szinte jelentés nélkül hangzott el.
Az előtérben Rancsó Dezső és Mokos Attila
Az első felvonás vége felé megjelent két kisfiú a két ifjú herceg szerepében, ártatlanságukat fehér ruhájuk is jelezte, akik találkozása, összeölelkezése egy pillanatra elfeledtette a színészek elidegenedettségét, ahogy azonban kínlódtak a nehéz szöveggel, az már gyerekkínzásnak tűnt, és nem segített sokat az előadáson. Nézőként az okát sem tudtam, mi működik ennyire rosszul a színpadon. Egyáltalán értelmezető ma ez a darab? Játszható? Befogadható?
A szünetben sokan hazamentek, szinte félház ült csak be a második felvonásra. Némi hezitálás után maradtam, és nem bántam meg. Az előadás lassan magához tért. Richárd (Mokos Attila) valódi indítékokkal rendelkező, érthető figura lett. Elsősorban nem púpos, hanem sánta, és ha gazember is, valójában inkább szerethető mint taszító (engem némileg a népszerű, okos, aljas és szeretnivaló Dr. House-ra emlékeztetett). Beszédhibája sem zavart már. Egyre világosabb volt, hogy tiszta és kétségbeejtően mai politikai tragédia bontakozik ki: egy ember fokozatosan adja fel emberségét a hatalomért, a nép könnyen manipulálható, a hatalmi játszmák romlásba döntik az országot, és azok sincsenek biztonságban, akik szolgálják egy diktátor érdekeit.
Az utolsó csatában az olajoshordók legurultak, a kivégzettek szellemei Richmond gróf oldalán harcoltak, kezdtek kibontakozni egy szép szertartásjáték körvonalai. Amikor végül a két megölt, hófehér ruhás herceg a vasrácson mászkálva egy Dowland-dalt énekelt, még a katarzis lehetősége is felvillant egy pillanatra.
A fesztivál eddigi legszórakoztatóbb előadása kétségtelenül a Picasso kalandjai volt a Pécsi Nemzeti Színháztól. Méhes László nagy dologra vállalkozott, amikor Hans Alfredson és Tage Danielsson nagy sikerű filmjét színpadra adaptálta. A néző elsősorban azon aggódhatott, hogy lehet ezt nem elrontani. Méhes László megfelelt a feladatnak, és talán ez a legtöbb, amit tehetett. Vissza tudta adni a film hangulatát, és amikor ennél messzebbre merészkedett, azt nagyon jó ízléssel tette. Ugyanúgy makaróni nyelven beszélnek, ahogy a filmben, ez alól egyetlen kivétel az Amerikában játszódó bírósági tárgyalás – akárcsak a filmben. Felmerül persze, hogy akár ez a jelenet is elhangozhatott volna ezen a halandzsa nyelven, de Méhes László törekedett a filmhez való hűségre.
Picasso kalandjai
A háttérként szolgáló operavásznakra egy-egy jelenetet vetítettek (pl. Dolores megmentése az útonállóktól), a színpadon zajló események olykor a vásznon folytatódtak és fordítva – döbbenetes pontossággal. Az előadás egyik legfőbb erénye egyébként is ez a pontosság. A második világháborút archív felvételek idézik meg, erre montírozódik Picasso mozdulatai során a Guernica című festmény.
A szünet jó érzékkel az orosz balett karfiolvacsorájára tevődik. Mikor a néző kivonul, az egész társulat karfiolt eszik. Mire a szünet végén visszatér, a társulat a karfiol utolsó rózsájánál tart egyre kétségbeesettebb, torzultabb arccal. És, habár a táncosok nem repülnek át lökhajtással a színpadon a Sztravinszkij-zenére, itt is pontos a koreográfia. Az öreg Albert Schweitzernél tett látogatás talán jobb, tömörebb is, mint az eredetiben, Ingrid Guggenheim (Uhrik Dóra) pedig remek narrátora a történetnek.
Hajduk Károly hozza filmből ismert, csíkos pólós Picasso-karaktert, Stubendek Kati remek átváltozásokkal játszik Dona Mariát, Sirkkát az örökzöld dallal a halkakasról és az idősebb Dolorest, akinek megmaradt egyetlen foga menekülésre készteti Pablót. Köles Ferenc pedig a papa szerepében igazán megérdemelne egy díjat.
június 8. szombat – június 9. vasárnap
A szombati nap Székely Csaba jegyében telt.
Délután felolvasó-színházi formában elhangzott a Bányavidék-trilógia befejező darabja, a Bányavíz. Ahogyan az első két rész is Csizmadia Tibor rendezésében került először színre Magyarországon, ezt is ő adta most elő a csapatával, akikkel ősszel a harmadik bemutatót készítik elő. (Noha a darab az Örkény Színház pályázatának nyertes műve, Mácsai Pál átengedte a bemutatás jogát Csizmadia Pinceszínházának.)
Ez a darab is a névtelen, bányavidéki, székely faluban játszódik. Főszereplője most a plébános (nem, az akinek a lányok fogdosása miatt levágják a tökét, hanem az utódja), nevelt fia és szeretője, Márton, de említés tétetik benne a Bányavakság polgármesteréről (azóta börtönben ül) és a Bányavirág tehetetlen orvosáról.
A Dominikánus Ház tetőtere zsúfolásig megtelt, a szerző neve sokakat vonzott, és darabja sem okozott csalódást. A trilógia egyes részei közül talán ez a legabszurdabb (főleg, mikor Márton faragványai közül az aktuális előadás díszletmakettje kerül elő). Groteszk figurái egyszerre sírni- és nevetnivalók, szeretetreméltóak és gyűlöletesek. Irénke, a szenilis házvezetőnő, aki lányának Amerikából jött levelét mutogatja már tíz éve nap mint nap, a pedofil, részeges plébános, aki a a tanító égő házából kilopja a pénzt, majd magához veszi a hajlék nélkül maradt tanítót és a lányát. Az álmában üvöltöző tanító, Imola, a lánya, és Márton, aki szobrokat és verseket farag, és szeretne valahol új életet kezdeni. A darab humora elsősorban a figurákban és a nyelvben rejlik, a drámai helyzet maga sokkal inkább tragikus ebben a műben is.
Az előadást követő szakmai beszélgetésben a rendező felhívta a figyelmet a csehovi áthallásokra (A Bányavirág a Ványa bácsiból indult ki, a Bányavakság a Cseresznyéskertre hajaz, míg az Bányavíz néhány vonása A sirályra emlékeztet), illetve arra, mennyire a női alakok készek és alkalmasak ebből a kilátástalan helyzetből valamilyen módon kilépni – még ebben a részben is, ahol Imola, a tanító lánya nem hajlandó elhagyni a falut, de egyfajta lázadásképpen a megvetett reformátustól vár gyereket. Szóba került a pedofil pap figurájának kérdése, mennyire sérti, sértheti ábrázolása a nézők vallásos érzékenységét, illetve Márton versének fogadtatása, amely érinti a művészi befogadás témakörét, és nemzedéki ízléseket is ütköztet.
Az esti versenyprogramban szerepelt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásában a trilógia középső része, a Bányavakság – számomra eleddig a fesztivál csúcspontja. Üdítő volt a Bolha a fülbe altesti poénjai után ennyire disztingvált humorú darabot látni, amely ugyanakkor nagyon is húsba vágó kérdésekkel: a magyar-román együttéléssel vagy éppen a politikai korrupcióval foglalkozik.
Az előadás díszlete egy cirádás, aranyozott képkeretbe zárt szoba, itt zajlik minden történés, ide tör be a polgármester ellenfele, a magyar igazságot harsogó Izsák (Ördög Miklós Levente), ebből a keretből lép ki egymásra és egymás nemzetére, a történelmi sérelmekre mutogatni Ince, a korrupt polgármester (Szakács László) és Florin, a magyart törve beszélő román rendőr (Bányai Kelemen Barna).
Az egyetlen nap alatt lezajló események régi tragédiákról is lerántják a leplet, és ha nagy árat is fizetnek érte, de a reménytelen helyzetből a nők tudnak elmenekülni. Iringó, a polgármester testvére (Nagy Dorottya), és Izabella, a lánya (Czikó Julianna.)
Drámatanárként nem hagyhattam ki június 9-én, vasárnap délután az Országos Diákszínjátszó Találkozó gáláját a Zsolnai Negyedben, bár nem volt könnyű az átállás a profi színházak után visszaállni egy diákelőadás nyelvezetére. Meglepődtem, hogy a szakma, az újságírók, a színházi emberek mennyire nem képviseltetik magukat a rendezvényen, noha ezekből a gyerekekből lesznek (és már vannak is) a nézők, a Vörösmarty Gimnázium előadásának rendezőtanára, Perényi Balázs pedig már kőszínházakban is nemegyszer bizonyított.
A Pécsi Művészeti Gimnázium különdíjas darabja Háy János novelláira épült, A bogyósgyümölcskertész fia című kötetből. Izgalmas térhasználata, sokszorozott szereplői miatt kaphatta a zsűri elismerést az országos döntőn. A másik darab, amit megnéztem, a Vörösmarty Gimnázium végzőseinek Rontás című előadása a Salemi boszorkányok tematikájára épült, teli friss ötletekkel, és a tizenéves lányok meglepően kidolgozott, érett alakításaival.
Ez utóbbi főleg akkor tűnt fel, mikor a versenyprogramban szereplő Színésznők című darabban játszó fiatal, képzett színművésznők játékával vethettem össze. A Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadásának királynője az idős öltöztetőnőt játszó Ecsedi Erzsébet, akinek minden mondata, minden takarékos gesztusa a helyén van. A vendégként fellépő Kiss Mari, a szombathelyi színház színésznője méltó partnere, de a fiatalok alakítása fényévnyi távolságra van tőlük, bár Misurák Tünde Mrs. Farley szerepében két megrázó jelenetet is fel tud mutatni.
Túlzásnak éreztem a „csávók” arányát (az öt színésznőre öt nézőt megformáló férfiszínészt), mert visszabillenti a hangsúlyozottan női darabot az általános színpadi férfitúlsúly felé. Meglepően brutális és hatásos a második felvonás abortusz-jelenete, kissé talán túl teátrális volt viszont a beállított fotót idéző zárókép. A mozgatható ruhafogas-díszlet szerencsés a maga egyszerűségében, ahogy a XVII. és a XXI. századot összemosó rendezés is. Budai Attila felmutatja, hogy a művészet és a celebség, a művészi függetlenség és a közönségnek való kiszolgáltatottság kettőssége mennyire nem új keletű. A négy színésznő más és más karakter, más és más művészsors. Az egyiket a siker és felemelkedés vágya, a másikat a művészi önkifejezés szándéka vezette a színpadra, de sorsukat összeköti a színház. Talán nem véletlen, hogy a helyzetek győztese a színészként nem annyira, de az önérvényesítésben kétségtelenül tehetséges Nell, a király kitartottja lesz, míg az öregedést méltósággal viselő, úttörő színésznő, Mrs. Betterton (Kiss Mari) lassan beleőrül a mellőzöttségbe.
1.
A XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramját idén Solténszky Tibor dramaturg és Szigethy Gábor színháztörténész válogatta. A héttagú zsűri mellett (Gyöngyössy Katalin színész, Nagy Viktor rendező, Dobák Lívia dramaturg, Füzér Anni tervező, Jászay Tamás kritikus, Zalán Tibor író és Pawel Szkotak a Teatr Polski w Poznaniu igazgatója) háromtagú színészzsűri (Egri Márta, Haumann Péter, Tóth Auguszta) és szintén háromtagú közönségzsűri kapott helyet.
A versenyprogram előadásai mellett idén is gazdag az Off-programok listája. Kiállítások, koncertek mellett helyet kapnak az Országos Diákszínjátszó Találkozó legjobb előadásai, a Nemzetiségi Színházak Találkozója, és – számomra évek óta a legkedvesebb – a Dramaturgok Céhe által szervezett Kortárs Dráma Nyílt Fórumának felolvasószínházi előadásai.
A versenyprogram tizenkét előadásából négy budapesti, hat vidéki és kettő határon túli, többségüket a fesztivál ideje alatt kétszer adják elő, hogy minél több néző eljuthasson rájuk. A budapesti színházakat a Nemzeti, az Örkény és a Vígszínház, illetve a Trafó Proton Színháza képviseli, a vidéki előadások közül meghívást kapott a Szombathelyi Weöres Sándor Színház, a Debreceni Csokonai Színházi, a Kaposvári Csiky Gergely Színház, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, valamint a Pécsi és a Miskolci Nemzeti. A határon túli műhelyek közül a Komáromi Jókai Színház, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatkozhat be.
Az előadások java része klasszikus színpadi szerző (Shakespeare, Kleist, Ibsen, Brecht, Feydeau), van néhány rendezői átdolgozás, és sajnálatosan alulreprezentált a kortárs magyar dráma – valójában egyetlen előadás képviseli: a tavalyi fesztiválgyőztes előadás alapanyaga, Székely Csaba Bányavakság című drámája. Mi lehet ennek az oka? Kevés színpadra alkalmas darab születik? A színházigazgatók és rendezők biztosra mennek, és nem vállalnak kockázatot korábban még nem bizonyított ősbemutatók programra tűzésével? A Nyílt Fórum füzetek minden évben három új szöveget jelentet meg, felolvasószínházi formában pedig legalább ennyit mutat be, mintha azonban ezek a művek nem érnék el a kőszínházakat, és rajtuk keresztül a nagyközönséget.
Számomra a fesztivál a Weöres Sándor Színház A félkegyelmű című előadásával kezdődik. Évek óta különleges rokonszenvvel figyelem a szombathelyi színház sorsát, ahol Jordán Tamás színházalapítóként és színészpedagógusként bizonyított, és öt év alatt nemcsak a város, hanem a szakma előtt is bizonyított. Visszatérő vendégei a POSzT-nak, a Mohácsi-testvérek jegyezte Szentivánéji álom pedig fesztiválgyőzelmet is hoztak a társulat számára.
Jeles András a színház egyik állandó rendezője (A nevető ember, A kis lord) megosztó figura. Előadásait vagy nagyon szeretik vagy mereven elutasítják. Sajátos színpadi víziói elsősorban pontosan, az utolsó átrendezésig megkoreografált látványvilágukkal hatnak. A félkegyelmű című produkciónak több Dosztojevszkij mű felhasználásával a szövegkönyvét is ő írta, az előadás egyes részein a néző úgy érzi, nem is Dosztojevszijt, hanem inkább Jeles Andrást lát. Ahogy mindig a színpadon, itt is nagyon erős a színpadon megszólaló élő zene hatása.
A darab a fesztivál leghosszabb előadása, négy óra tíz perces játékidővel, talán ezért nem is játsszák kétszer a hét folyamán. A másnapi szakmai beszélgetésen, ahol a színház állandó kritikusa, Ölbei Lívia és Stuber Andrea voltak a hozzászólók, ez volt az egyik legfontosabb téma. Mostanában a nézők az egyfelvonásos nyolcvan-kilencvenperces előadásokhoz szoktak, egy ilyen játékidő áldozatvállalást, együttműködést követel tőlük is. A szereplők közül Kiss Mari elmondta, hogy a premier előtt néhány nappal még négy óra ötven percet játszottak, és a kényszerű húzásnak nagyon szép jelenetek estek áldozatul. Trokán Péter szerint a szombathelyi közönségnek nem okoz problémát az időtartam, akár az utolsó buszt is feláldozzák miatta.
A kritikusok elismeréssel szóltak Czukor Balázs Miskin hercegéről, a lassan hömpölygő előadáson belül is lassú, kidolgozott játékáról, kifogásként csak annyi merült fel, hogy, Rogozsin (Horváth Ákos) hasonló lassú játékmódja nem ellenpontozza eléggé.
Szóba kerültek a társulati színház előnyei a terjedő projektszemlélettel szemben (valóban, a fesztivál előadásainak nagy többsége társulati rendszerben működik), a nagyszínpad hatása a kisebb színpadra készült előadásokra, a legfontosabb azonban talán az az észrevétel volt, mennyire nem ad Jeles András megoldást, feloldozást a darab végére, hogy az angyali Miskin herceg nem győzhet, és mennyire hiábavaló a – brechti idézettel – rettenetes kísértés a jóra.
7-én este nyolckor a Debreceni Csokonai Színház mutatta be George Feydeau Bolha a fülbe című bohózatát Vidnyánszky Attila rendezésében. Feydeau örökzöldje, mely több mint száz éve töretlenül hódít a színpadokon, most is felhőtlen szórakozást ígért, és valóban: a nézőtér harsogott a nevetéstől, a közönség többször is nyíltszíni tapssal jutalmazta a színészeket.
Egy darab, ahol félreértések, hasonmások, megcsalás, impotencia és szex állnak a középpontban, mindenképp közönségsikerre számíthat, és beleilleszthető minden divatos „népszínházi” évadtervbe. A félreértés forrása, a nadrágtartó mint kellék rengeteg játéklehetőséget rejteget, a tér és a zenei szövet adta lehetőségeket pedig tökéletesen kihasználta az előadás.
A rendezés végtelenül profi, a darab szinte minden szereplőnek tartogat jutalomjátékot, amelynek Vidnyánszky teret is ad. Értelmezésében a Tüzes Kandúr nevű bordély maga az Európai Unió, ahol angol, skót, francia, német, görög, sőt orosz(!) együtt helytelenkedik, és végül a Chandebise –hasonmás Poche-ról kiderül, hogy nem más ő, mint Pista Hajdúböszörményből, akire – mint mindig a magyar történelemben – az a feladat hárul, hogy rendet rakjon ebben a nagy európai kuplerájban.
Bár a politikai értelmezés számomra nem adott semmit az előadáshoz, az örömódát éneklő örömlányok sem, Trill Zsolt alakváltásait szenzációsnak tartottam, és lehengerlően komédiázott Mercs János Camillo, valamint Olt Tamás Carlos szerepében. Az már talán csak az én finnyás ízlésem, hogy számomra a Vitéz László és palacsintasütővel való fejbecsapkodás mintájára a menetrendszerű seggberúgás és csöcsörészés nem tartozik az igényes szórakoztatás körébe. Nemegyszer éreztem hatásvadász megoldásokat a rendezésben, épp eggyel több poént, épp egy kicsivel hosszabb tapizást, épp eggyel több kiszólást, amitől inkább éreztem idegesítőnek és fárasztónak, mint humorosnak az előadást.
A fényképek a színházak galériáiból valók.
