Színház

 

Liktor Eszter

 

Lépteinkből valahogy út lesz

 

DESZKA Fesztivál (Debrecen, 2013. február 28. - március 4.)

 

Vidnyánszky Attila az általa szervezett utolsó DESZKA Fesztivál (Debrecen, 2013. február 28. - március 4.) megnyitóján két meglehetősen ceremoniálisnak és elnagyoltnak ható, valójában mégis fontos dolgot mondott. Megállapította egyrészt – az aznapi telt házra hivatkozva –, hogy a DESZKÁra igény van, majd hozzátette, hogy „az újonnan érkezők majd újrafogalmazzák a lényegét”. Kortárs magyar drámák fesztiváljáról lévén szó, a leköszönő igazgató mindkét kijelentésében fölfedezhetjük azt a tartalmi elemet, amelyet másnap a „Tradíció és modernitás a mai magyar bábművészetben” című szakmai beszélgetésen így fogalmazott meg Bartal Kiss Rita, számomra nagyon esszenciálisan: „Alapvetően a kortársaihoz akar szólni minden művész.” Ezért van egy ilyen seregszemlére igény, és ezért fog megtörténni (ezért nem tud nem végbemenni) annak újrafogalmazása.

Banális megállapítás ez? Magától értetődik, hogy az alkotó a kortársaihoz szól? Azt hiszem, egy olyan művészet- és kultúrtörténeti korban, amely a posztmodernen is túlinak tartja magát, nem evidencia már az odafordulás gesztusa sem, a megszólítás mikéntje pedig végképp nem az. Épp ezért volt tanulságos végigkövetni – a fesztiválprogram előadásai mellett – a szakmai beszélgetéseket és felolvasó színházi bemutatókat. Előbbiek ugyanis hol messzebbről („Beszélgetés Borbély Szilárd drámaíróval”), hol egész közelről („Posztmodern és szakralitás”) indulva a posztmodern fogalmát igyekeztek körüljárni, keresvén az esetleges kitételeket, amelyekkel ezt a fogalmat használva a kortárs drámairodalom leírható, utóbbiak pedig fölmutattak egy-egy olyan vonást, amely a fogalmi bizonytalanságok ellenére is markánsan kirajzolja sokszorosan „poszt” korunkat.

 

Posztmodern és szakralitás

 

A Posztmodern és szakralitás címmel rendezett beszélgetés résztvevői: Végh Attila, Verebes Ernő, Pálfi Ágnes, Szász Zsolt

 

Kínzó kérdésnek tűnik a magukat a posztmodernnel rokonító – vagy éppen nem rokonító – alkotók számára az önreflexió hogyanja. (A létjogosultsága, sőt szükségessége evidencia.) Kuthy Ágnes szerint a bábszínházban az ehhez szükséges „kívül helyezkedés” lehetősége adott, hiszen ehhez a műfajhoz az elidegenítés mint forma igen közel áll: a modern bábszínész a bábja mellérendeltje; nem gondolatainak közvetítőjeként, alárendelt szócsőként használja a bábot, hanem ő maga is – akárcsak a báb – szerephordozóvá lép elő. Grosschmid Erik tervező szerint pedig soha nem látott szabadságot, így az önmagunkon való gondolkodás szabadságát adja az a tény, hogy a technikai fejlettség immár bármilyen gondolat kifejezését lehetővé teszi. Innen ered azonban az a stílusbeli komplexitás is, ami kizárja esetleges izmusok elhatárolását.

Fige Attila rendező – akinek Pimpáré és Vakvarjúcska című gyermekelőadása számomra a fesztivál egyik legfrissebb, saját műfajának konvencióihoz képest legeredetibb produkciója volt –, ha már önmagára kell, hogy reflektáljon, elmondja, hogy színészeit úgy mozgatja, mintha bábok volnának, de nem az elidegenítés szándékával, hanem csak mert szereti a tiszta formákat. Ez a képiségében letisztult, tempóját tekintve azonban kimondottan mozgalmas világ, amely elmondása szerint őt, illetve az általam látott Pimpáré és Vakvarjúcskát is jellemzi, és amelyet Robert Wilsonéhoz is hasonlítanak, Fige szerint azért olyan, amilyen, mert a rajz- és animációs filmmel kíván versenyezni.

Az éber önreflexió mellett a transzcendens, a misztikum kiemelt helye is meghatározni látszik a posztmodernt. Sajnos a „Posztmodern és szakralitás” című beszélgetésen nem tudtam részt venni, szerencsére azonban a Borbély Szilárddal folytatott beszélgetés során sokszor utaltak vissza az ott elhangzottakra. Borbély szerint az ő drámái, amelyek közt van álmoralitásnak és oratóriumnak nevezett is, leginkább drámai költemények egy olyan írótól, aki nem tartja magát színpadi szerzőnek. Drámáinak a beszélgetőpartnere, Radnóti Zsuzsa által „sajátos titokzatosság”-nak nevezett minősége nem más, mint a sokkal inkább saját műfajának érzett esszé vagy vers metaforikussága térre és szereplőkre vetítve. Ami pedig a közvetlen emberin túl érdekli, az nem is annyira a transzcendens, mint inkább az „etikus” problémája: drámáiban etikai határokat igyekszik fölmutatni, mégpedig úgy, hogy először mindig egy képet lát maga előtt, amely köré utólag szövődik textus, innen a sajátos rejtélyesség. Ilyen talányos Verebes Ernő felolvasó színházi keretek közt bemutatott Gerendák című darabja is, amelyet leginkább mágikus realista misztériumjátékként lehetne leírni.

A posztmodern továbbá újrahasznosít, át- és újraír. Tette ezt már a magát posztmodernnek persze nem nevező Weöres Sándor is, akinek életművét – centenáriuma alkalmából – egy kiterjedt kerekasztal beszélgetés keretében tárgyalták. Pálfi Ágnes költő szerint az ősdrámát rekonstruálni kívánó (ld. Theomachia) Weöres mediátor volt a mitikus (ősdrámai) és a metaforikus (költői) nyelv között. Mindez pedig azért releváns 2013-ban – ezt már a beszélgetést vezető Szász Zsolt teszi hozzá –, mert a posztmodern igénybejelentése hasonló: egyfajta szemléleti világegész megteremtése. Az újraírás, újrahasznosítás gyakorlatából épül Vinnai András a fesztivál programján szereplő két drámája is. A Miskolci Nemzeti Színház fiatal színészei által felolvasott Másikember irodalmi előzménye Sartre Zárt tárgyalása, amelynek szorongató konklúzióján („A pokol a másik.”) a helyzet komolyságát enyhíteni kívánó színházi eszközök sem tudják Vinnai művét túllendíteni. A Virágos Magyarország pedig a kortárs valóság számtalan területének legkülönfélébb elemeit gyúrja egybe a politikusok demagóg retorikájától kezdve az énekelni (még) nem tudó, de már határozottan dívának készülő tinilány vagy a nagyhangú és erőszakos szélsőjobbos polgárőr alakján át a vidéki kisemberek vélt-valós jelentéktelenségéig, majd mindezt beágyazza egy pirospozsgás zenei hagyományba, az operettműfajba. (Nem kis mértékben értelmezve így újra annak konvencióit, elsősorban kötelező derűjét.)    

Ahogyan a báb-és látványtervező Miareczky Edit számára szervesen összetartozik színház és képzőművészet, ahogyan Weöres Sándor drámai életművét többek szerint is leginkább onnan vett fogalmakkal (kollázs, montázs, brikolázs) lehet megközelíteni, és ahogyan Borbély Szilárd is egy-egy képtől inspirált megérzésből indítja színműveit, úgy lesz a posztmodernnek a különböző művészeti ágakat „összművészetté” egybebugyoláló törekvése par excellence rendezőelv a Podmaniczky Szilárd szövegére épülő A fenyegetett gyilkos anatómiája (René Magritte éjszakái) című előadásban. Ahogyan a szerző fogalmaz, ő a mágikus erejű képekhez keresett prozódiát, létrehozva így egyfajta „alkalmazott szöveget”, amely képzőművészet és zene határmezsgyéjén mozog mint lehetséges, esetleges harmadik.

A gondolati, fogalmi inspirációból indító, „posztmodernnek” mondott vagy mondható vonal mellett mindig meglévő másikat, a szituációs élményből építkező drámát Pintér Béla és Társulatának 42. hét című előadása, illetve a Bárka Színház A teljes tizedik évada képviselte. Pintér Béla ezúttal mindössze néhány jelenetet emelt – a zene „lebegtető” hatásmechanizmusát kihasználva – a tőle megszokott póztalan realizmus síkja fölé. Felismerhetően, jellegzetesen, kissé talán már kényelmesen is, de még mindenképp szerethető módon működteti a Pintér Béla-módszertant, ezúttal egy szakmai és magánéletében kihívások elé állítódó szülésznő kilenc hónapjára alkalmazva. Szabó Borbála Teljes tizedik évada pedig, ha nem is ráz föl elemi erővel, őszintén és bátran végiggondolja, mi kell ahhoz, hogy a beszűkült életteréből a televíziós sorozatok világába menekülő gyeses kismama újra megtalálja saját hangját, igényeit, társát. (Nem más egyébként, mint a partner nagyvonalúsága. A férj belemegy a játékba, végignézi ő is a sorozatot, majd saját képzelőerejével maga mögé utasítja az amerikai forgatókönyvírókat, és visszarángatja feleségét kettejük közös valóságba, amely talán nem is merő posvány.)

Sosem könnyű, és sokszor bizony csak utólagos, kényszeredett erőfeszítés valamilyen címkét találni, amely egy fesztiválprogram sokféle előadását valamennyire mégiscsak összefogja. A „posztmodern” ilyen szempontból hálás és tagadhatatlanul működő fogalom, pláne ha összefogó erejűnek ismerjük el azt, hogy a közös nevező épp a pluralitás; ha érvényes rendezőelvnek tekintjük a számon tartott sokféleséget. Ha elfogadjuk, hogy jófelé tart, aki azt mondja magáról (idézet következik Végh Attila a fesztiválon felolvasott Amnézia című drámájának a „lélekerdőben” sétálgató egyik szereplőjétől, Laurától, a „faölelő lánytól”): „Én csak megyek, és a lépteimből valahogy út lesz.”

 

A rögicsei csoda

Március 1-jén, a DESZKA Fesztiválon volt az ősbemutatója Tóth-Máthé Miklós komédiájának, A rögöcsei csodának, Árkosi Árpád rendezésében


 

Főoldal

2013. március 05.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png