Sz. Deme László
Virág nélkül? Nem, nem, soha!
Vinnai András-Kovács Dániel: Virágos Magyarország – Katona József Színház
Nagyoperett üdít és reflektálódik a fővárosi Katona József Színház Kamrájában. Pikáns kis kaland a művészszínházban? Dehogy, csak évődés a mammut mulatók műfajával. Van itt minden, ami Kálmánhoz, Lehárhoz is kell: tájkép az előfüggönyön, szubrett és táncoskomikus, hősszerelmes bonviván a kihagyhatatlan lépcsősor tetején, fülbemászó melódiák, szerelem, szerelem és még több pud szerelem. No meg a valóság kaján és frivol, szellemdús csipkedése a politikai atyaúristentől kezdve az urambátyám-oligarchizmuson át népünk boldog tespedéséig a minden-jó-ha-vége-jó édeskés hazugságában.
A rekeszizmokat szorongató történet szerint SZIVÜNK záróeseményére vidékfelemelési kormánybiztos érkezik Tunyándra. Az ifjú Jácint szíve teli szeretettel szülőfaluja iránt, és újra lángra lobban benne a szerelem is, mikor a patakparton összefut hajdani kedvesével, a virágkötő Violával. Csakhogy az idill korántsem teljes: veszélyben a Szent István VándorÜnnep Nemzeti Kincseinkből. Nincs virág az ország legvirágosabb településén! Az önkormányzat nem tudja felbokrétázni a szent korona óriás makettjét, hogy a falu apraja-nagyja körbecsárdázza a Duna tévé egyenes adásában. Azért a készülődés zajlik, jelenetről-jelenetre ismerkedünk a helyi viszonyokkal a művház kies termében. A kikapós Rózsika diszít, a mélakóros Pisti gyerek szomorkodik, hogy a Bölcső Niki nem szereti, a község szélsőjobbocskás Hajmási B. Pétere pedig úgy fingatja a közmunkára vezényelt lakosságot, mint gyarmattartó a négereket. Betoppan Jácint jobb keze, a flegma Norbi, kisuvickolt fővárosi személyi titkár, és remekül elévődik Rózsival, ahogy az operett nagykönyvében meg vagyon írva. Pompásan szórakozunk, majd Viola és Jácint érkezése a konfliktus irányába fordítja az eseményeket: a kormánybiztos megcsalatva érzi magát, hogy a sacra corona bokréta nélkül árválkodik. Galád ármány vagy égbekiáltó sikkasztás? Nyulassiné polgármester ártatlan, az elvetemült Bölcső babrált ki a jog nyílászáróival. Bölcső úr ugyanis a téeszelnök fiaként privatizálta magát oligarchává, s most a falun terpeszkedik. Felvette a pénzt az ünnepi virágokra, de azt állítja, minden felzabáltak a tetvek. És sodor tovább a kacér operett-bonyodalom! Jácint gyanút fog, mert Norbi pollenallergiája jelzi, a birtokon virág rejtőzik. Ki is derül a turpisság, de hiába tárja fel Pisti a dugig telt virágpince lejáratát, hiába robbant ki Viola forradalmat a közmunkások segítségével, a jog igazsága Bölcső úr mellett áll. Ám ha a törvény tehetetlen, írjuk át azonnal! Jácint telefonon terjeszt be a parlamenti ülésre biankó módosítást, ami az e-Közlönyben tíz perc múlva meg is jelenik, így állami érdekre hivatkozva a SZIVÜNK megmenekül. A gonosz Bölcső elnyeri méltó büntetését, és cseppet sem mellékesen, három szerelmi szál is elvarrásra kerül: Viola és Jácint, Pisti és Niki, Rózsi és Norbi egymásra talál, s talán új életet is kezd az újra felvirágzó falucskában. Fergeteges finálé kerekedik, minden jó, ha a vége jó. Vagy mégsem?
Tunyánd virágos falvát Vinnai András drámaíró – a rendezővel karöltve – csupa banális és szellemes tréfából teremti meg. Egyszerre karikírozza az operett kliséit és a vidéki magyar valóság toposzait, s közben megfricskázza a nemzeti imázsmentő hatalom abszurditásait. Nem véres tényfeltárást végez, hanem vidáman kutat a valóságban, és ezen nagyon kell nevetni. Gördülékeny dialógjaiban természetesen váltakoznak a bohóságok és az abszurd megfigyelések, a mese minduntalan átvált valami pontosan elcsípett lényegi kiemelésbe, amitől a nézőbe nyilall a felismerés, tényleg mekkora röhej, majdnem így van az életben is, majdnem ilyen országban élünk, ezek közt a furcsa, elszánt vagy toporgó figurák között. És a párbeszédek egyszer sem fáradnak el, a vígjáték nem veszt tempót, a színészek is mindig találnak annyi muníciót, amivel meg tudják tölteni a figurákat élettel.
Ötvös András Jácintként derék emberként, igaz politikusként érkezik, akinek tartása van, erős hangja, nagy ökle, hogy lecsapjon arra, aki a SZIVÜNK ellen dolgozik, akár egy termelési operett munkás hőse. Csak éppen mégse olyan tiszta szívű az ikon, hanem kormánybiztos, aki hajlamos ideológiai eszmefuttatásokra, könnyen veszi a párt segítségét, ha úgy érzi, ez így helyes. Ónodi Eszter törékeny Violája rajong is érte, míg romantikus bánkódással és vágyódással repdes a színen, vagy felhevülten buzdít forradalomra, operett heroinaként. Nem hiányzik a szubrett és táncos komikus duettje sem. Pálmai Anna Rózsija úgy forgatja a személyi titkárt, úgy toppant és úgy kivágja a nótát, hogy a legnyalkább huszár is elégedetten pödörné bajszát a Csárdáskirálynőben. De vadsága mellett Rózsi nő is, nem is akármilyen. Olyan szépen néz Norbira, hogy Tasnádi Bence sem tehet mást, mint lehajtja a a pálinkákat és párost jár vele. A titkárka amúgy remek szerepet kapott, de él is vele: Tasnádi nyeglén prüszköl és lóbálja a slusszkulcsot, okostelós ficsúr ő Pestről, aki remekül riposztoz a helyi viszonyokra, és ha lehet tenyérbemászó kedvességről beszélni, akkor ő a mintapéldánya. Csendesebb páros Borbély Alexandra ábrándos tinédzser Nikije, aki a helyi megasztárnak járó babérokról álmodik, és Kocsis Gergely melegszívű és ingó fejű Pistije, akiben a neuronok meg-megszunnyadnak két gondolat között. Érzékenyen és következetesen kidolgozott mindkét karakter, az ő szerelmi kettősük az igazán megható ebben a sajátos operettben, mert van benne valami infantilis fásultság, ami szerelemmé csendesedik, de minden ok és cél nélkül, csak úgy.
Rajkai Zoltán Hajmási B. Pétere toposz, a tipikus korrupt és kisfasiszta polgárőr, borzasztó szóviccekkel, ami mellé Rajkai még a szemét is forgatja. Elszántan szuggerálja a viccet másba is, és ettől válik szerethetővé a figura, a kiszolgáltatottságtól, és Rajkai meg is mutatja, nem rossz ember ez a Hajmási B., csak buta és állandóan félresöpört, akinek soha nem volt lehetősége úgy istenigazából megforgatni a Rózsit. Bodnár Erika polgármesterasszonya is beszédes: képzeljük el az önkormányzatot, amit egy kedves néni igazgat, ha épp nem nosztalgikus fájdalommal hintázik hajdani kúriájuk udvarán. Hiába, festőkendővel a nyakában ki venne komolyan egy polgármestert? Nem csoda, hogy a kiskirály Bölcső Sándor a falu nyakára nőtt. Elek Ferenc ármányos oligarchája egyrészt olyan erővel buffogtat, mintha egy orosz medve pongyolában énekelne Muszorgszkijt, másrészt pedig kisszerű haszonleső, hunyász talpnyalója az új rendnek. Jól sikerült Elek közmunkás öregasszonya is, mert valamennyi szereplőnek van egy lecsúszott alteregója. Legemlékezetesebb közülük Ötvös tömött seggű ostobája, aki egy levegővel hasznosítja újra az összegyűrt pillepalackot, hogy pálinkát lophasson bele, vagy Borbély Alexandra roma Kevinje (micsoda név!), aki komolyan megkérdi mi körül járják a körtáncot, vagy Bodnár Erika bajszocskás semmi emberkéje, egy örök riadt és megszomorított. Micsoda nép!
Kovács Dániel rendezése biztos kézzel igazgatja a remek színészi gárdát. Sikerül neki megtartania az operett formáját is, miközben apró gegekkel erősíti az abszurdot. Katona Gábor koreográfus derekasan a keze alá dolgozik, minden dalhoz passzol egy kimunkált operett-koreográfia, más kérdés, hogy táncban és énekben hullámzóbb a színvonal, mint karakterábrázolásban. Még szerencse, hogy Pálmai Anna tüzes lendülettel feledteti egy-egy kolléga haloványabb közreműködését az operettben. Mert az abszurd akkor sötétlik elő teljes pompájában, ha a csillogó máz vakítóan ragyog. Jácint attól sajátos bonviván, hogy lánglelkű szólamai közben minduntalan fellohol egy három grádicsból álló mini lépcsősorra, és meg-meglebbenti a hatalom igazi arcát, amit az operett giccse már nem tud fedezni. Lerántja a leplet Kákonyi Árpád és Matkó Tamás dallamvilága is. Olyan remekül teremtik újjá az operett habzó, vibráló, érzelmekkel teli zenéjét, hogy előadás után az ember okvetlenül valami Hej, cicát dúdolgat hazafelé, mert Kákonyi és Matkó zenéje előhívja az operettet, csak épp furmányosabb annál, mintsem dúdolni lehetne. Stílusbravúrról van szó, de úgy is mondhatnánk, hogy hazugság az egész. Mert Kovács Dániel rendezése épp arról szól, nagy füllentés, hogy Tunyándon leleplezik az igazságot, éppenhogy elleplezik. Gyanús rend az, amihez egyetlen telefonnal törvényt lehet átírni. Ha a jog nem ér semmit az igazságtalanság ellen, sőt a basáskodó Bölcsőt nem is veti ki a falu, csak kövesse a hatalom képviselőjét, és akkor együtt táncolhat a szélsőjobbos Hajmási B.-vel. Itt bizony Jácint még akkor is hazudik, mikor izzad, és a verítéket az előfüggönyre festett patak vizével öblíti le.
Megjelent a Bárka 2012/6. számában.
