Tóth Kata
Egynyári csodák
a Gyulai Várszínház 2012-es évadából
„Egy ember mozdulatlanul áll a színpadon, és magára vonja a figyelmünket. A másiknak nem sikerül ugyanez. Nekem csak ez a különbség számít. Mi ez a különbség? Mit jelent kémiailag, pszichikailag, fizikailag? A sztár kézjegyét? Egyéniséget? Nem. Ez így túl egyszerű lenne. Nem ez a válasz. Nem tudom, mi a válasz. De azt tudom, hogy itt, az előbbi kérdésre adott válaszban találhatjuk meg egész művészetünk kiindulópontját.” Peter Brook színházról való elmélkedése számos gondolatot és kérdést vet fel: mi alapján mérjük a színészi teljesítményt? Mitől lesz színház a színház, hogyan lesz sikeres egy darab? Talán attól, hogy megérint, igen, ott bent lezajlik valami, amit nevezhetünk katarzisnak, vagy kulturális tapasztalásnak, formabontó színészi alakításnak, vagy szimplán szövegélvezésnek. Egy nyári színház azonban mégis más szereppel bír: mivel időszakos a működése, csupán néhány hét alatt kell megmutatnia a csodát, olyan ez, mint a nyári szerelem, mindenki tudja, hogy idejekorán vége lesz, mégis kiadjuk magunkat. Úgy kell válogatni a bemutatók és vendégelőadások között, hogy minden réteget, korosztálytól, nemtől, lakóhelytől és műveltségi szinttől függetlenül kielégítsen.
XIII. Körös-völgyi sokadalom, VIII. Shakespeare Fesztivál, XXI. Vár Jazz Fesztivál, VII. Vár Blues Fesztivál stb..; 81 felnőtteknek és gyerekeknek is szóló program, melynek több mint a fele ingyenesen látogatható, 10 ország művészei. Számokban így jellemezhetnénk a Gyulai Várszínház 49. évadát, amely a tavalyihoz hasonló nézőszámot produkált. Az évadon belül zajló fesztiválsorozat is azt mutatja, hogy Gyula a kultúra és a művészet városa, visszatérő tematikával és művészekkel, ahol mindenki megtalálhatta a kedvére való produkciót. Bár zenei, sőt táncos produkciók széles skálájában is bővelkedett a várszínházas nyár (Népzenei és világzenei fesztivál, The Blues Brothers, Erkel Ferenc ismeretlen művei, Hangok – zenék – mosolyok), jelen összefoglaló a színházi előadásokra fókuszál, ezen belül is kiemelt szerepet szánva a négy saját bemutatónak.
Erős a felütés: Márai Sándor, Hamvas Béla és Weöres Sándor, a 20. századi magyar irodalom három kiemelkedő alakja, de mi az, ami összeköti ezt a három nevet? Minden kétséget kizáróan a bölcselet. Márai Sándor Füveskönyvét vagy Ég és földjét minden bizonnyal már valamennyien a kezünkbe vettük, vagy a kíváncsiság által vezérelve, vagy azért, mert elakadtunk egy bizonyos ponton, és szomjaztunk a segítségre. Akármilyen módon is, Márai szövegei tanítanak, nem szájbarágósan, hanem tapasztalati úton: vallomás, rövidke bölcseletek az emberről, a világról, a szellemről. Weöres Sándor neve leginkább a magyar gyermekirodalom hagyományába épült be, pedig kevés olyan magyar szerző élt, akinek költészete olyan precizitással ötvözte volna a keleti filozófia (buddhizmus és taoizmus) és a keresztény kultúra tanításait, mint Weöresé. Meglátta és meg is fogalmazta a nyugatot és keletet összekötő pontokat A teljesség felé című írásában, mely nem verseket tartalmaz, hanem gondolati-filozófiai írásokat a lét valódiságáról, a lélek harmóniájáról. Hamvas Béla neve a Rákosi-rendszernek köszönhetően sokáig méltatlanul húzódott meg a magyar irodalom kispadján, de a századfordulós érzelmi és lelki hiány (újra) felfedezte műveit. Fordításai során olyan egységes tudásra tett szert, amely megpecsételte önálló írói létezését is: a vallás, a művészet, a lét és a filozófia kapcsolódik össze az emberiség szellemi hagyományaként; Zarathusztra, Hermész Triszmegisztosz, Lao-ce, Konfu-ce és Püthagorasz tanításaiból jön létre az egység, azaz az egységes szellemi-filozófiai tézis, mely leginkább a Scientia Sacra (Szent tanítás) című művében manifesztálódik. S hogy mi köti össze még ezt a három szerzőt? A Gyulai Várszínház 2012-es évadának első bemutatója, mely a Füveskönyvek – Az Élet nagy kérdései címet viselte. A Rideg Zsófia dramaturg által összeállított szövegeket Helyey László tolmácsolta, s a felolvasás kiegészítéseként Binder Károly zongora- és Barkóczi Beáta táncjátékát élvezhette a közönség. A Ladics-ház több mint tíz éve ad otthont a felolvasószínházaknak, amely nem is felolvasószínház a szó klasszikus jelentését tekintve, inkább csak irodalmi szövegek felolvasása, sallangok nélkül. Olyan szerzők kapnak itt helyet – korábban Simonyi Imre, Krúdy Gyula, vagy a jelenlegi három szerző egy-egy könyve –, akik nem dramatizált formában írtak, mégis alkalmasak a műveik arra, hogy nagyközönség előtt megszólaljanak. Meditatív hangulat kell egy ilyen esthez, sőt szükségeltetik még néhány nap, hogy leülepedjen mindaz, ami az egész mondanivalója: a Lényeg. A szövegek összeválogatása olyannyira jól sikerült, hogy a kevésbé műértő néző is hamar felfedezhette a Márai-Hamvas-Weöres hármas tanításainak közös pontjait, amelyet nagyban elősegített Helyey László összetéveszthetetlenül duruzsoló orgánuma. Helyey képes hitelesen átadni a gondolatokat, a nézőben egy pillanatra sem merül fel az az érzés, hogy talán más színész ideálisabb lenne a közvetítő szerepére, de azt érezni lehetett, hogy ebbe az estbe egy kicsit bele kell halni. A szövegeket a zene és a tánc is egységesítette, képileg és érzelmileg is kivetült a bölcseletek mondanivalója, a Ladics-ház udvarán egyszerre jelentek meg az örök emberi értékek, a művészetek és az élet hatalma. „Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” A lehetetlen élni kezdett ezen az estén, ennek legfőbb bizonyítéka, hogy egy idő után nem arra fókuszált a közönség, hogy vajon melyik szöveg kitől származhat, hanem elkezdte érezni az egységet. A borgesi szöveguniverzum, miszerint az irodalmi szövegek párbeszédet folytatnak egymással, nagyon is valóságosnak tűnt; Márai, Hamvas és Weöres úgy vallottak Helyey hangján a világról, mintha nemcsak az írásaik, hanem maguk is összetalálkoztak volna az irodalmi térben és időben, s leültek volna egy hűsítő hosszúlépésre ebben az alföldi ékszerdobozban, hogy megosszák velünk nézeteiket, egy kis vigaszt nyújtsanak ebben a kiüresedett, vaskori világban.
Binder Károly és Helyei László a Füveskönyvekben
Viharos folytatás következett, az első vihar július 5-én száguldott végig Gyulán, de nem az időjárás enyhítette a kánikulát; megkezdődött a nyolcadik Shakespeare Fesztivál a Gyulai Várszínházban. Shakespeare utolsónak titulált darabja, A vihar (1611) játszotta a főszerepet az idei fesztiválon. Utolsónak vélt, mivel 2010-ben bebizonyosodott egy John Fletchernek tulajdonított darabról, a Kettős tévedésről (Double Falsehood), hogy jelentős részét Shakespeare írta, a Don Quijote 1612-es fordításának megjelenése után. Mi több, 1613-ban minden bizonnyal több bemutatót is megélt a darab. Az Arden kutatói ezzel a bejelentéssel két éve igen nagy port kavartak az irodalom- és színháztörténészek körében, hiszen A vihar epilógusát, amikor Prospero búcsút vesz varázserejétől, Shakespeare az írástól és a színháztól való személyes búcsújaként aposztrofálták. Így talán egy hiedelem szertefoszlott, ugyanakkor újabb interpretációs lehetőségek tárulnak föl mind A vihart, mind pedig a Kettős tévedés shakespeare-i részeit illetően. A vihart 2010 óta Shakespeare utolsó, teljeséggel saját munkájaként említik. A 8. Shakespeare Fesztivál témája nem véletlenül volt ez a dráma: cselekménye ugyan alig van, az alapkonfliktus távoli, nincsenek benne látványos jellemfejlődések, így inkább a gondolati-filozófiai tartalom az, ami miatt érdemes újra és újra elővenni ezt a darabot. A Gyulai Várszínház 49. évadának második bemutatójaként – magasra téve a mércét – Szergej Maszlobojscsikov rendezésében debütált A vihar – a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színészei már-már hazajárnak Gyulára. Maszlobojscsikov – aki nemcsak rendezője, hanem díszlettervezője is a darabnak –, értelmezése a lelki viharokat hivatott kiemelni, éppen ezért újragondolta a drámát mind a szereplők, mind a szöveg szintjén. A Shakespeare-drámát nem önálló alkotásként kezeli, hanem az életmű által létrehozott világ részeként, így nem meglepő az intertextusok tömkelege az előadásban. A kijevi rendező rendkívül jól használta ki a gyulai vár nyújtotta lehetőségeket, a dráma három helyszínét egy színpadon jelenítette meg, egy harmonikaszerű „hernyó” segítségével jól elkülönítve azokat, s nem volt meglepő jelenség a karzaton osonó szellemek látványa sem. A fény- és hangtechnikát így a mozgalmasság, az állandó változás egészítette ki, amely a darab egészére jellemző volt. Sokan kétkedve fogadták, hogy Maszlobojscsikov viharában Prospero Prosperává avanzsál, s már előre hallani lehetett a vészjósló hangokat, miszerint indokolt-e megváltoztatni a főszereplő nemét. Az igazat megvallva, elsőre valóban furcsának tűnhet az ilyenfajta újítás, de ha a reneszánsz színházban a női szerepeket is férfiak játszhatták, akkor a modern színjátszás idejében elfogadható, sőt megengedett a fordított nemcsere. Nem mellesleg Prospera (Szűcs Nelli) alakja többletjelentéssel bír: a nőalak, az anyaszerep elmélyíti Miranda (Tarpai Viktória) és Prospera kapcsolatát, Miranda előtt női-modell van, így a kezdeti én-keresés (a shakespeare-i szöveg szerint nem ezzel indul a darab) az anyában mint nőben manifesztálódik, nem pedig a természetfeletti képességek tudójában. Így a párválasztás is – habár a végeredmény ugyanaz –, fölülírja a varázslatot, s Ferdinand királyfi (Rácz József) feladata, hogy egyszerre két nőnek bizonyítson. Prospera személye más megvilágítást ad a szigeten élő Calibannak (Trill Zsolt) is; Caliban két anya-modell közül választhatna, az Arielt (itt Arieleket), korábban fogva tartó édesanya, valamint Prospera a rossz és a jó kettősét mintázza, végleteket mutatva ezzel Calibannak. Azonban Prospera sem mint varázsló, sem mint nő nem képes hatni a vademberre, ő az egyetlen, akin nem fog a varázs, így mindvégig megőrzi természetességét; mondhatni, Caliban a természeti ember archetípusa. Az ösztönlény kezdeti beszédképtelensége, majd az a tény, hogy Prospera tanította meg beszélni, mégis függést feltételezne. A beszédet, a szavak súlyát Caliban rosszra használja: Prospera ellen fordul, sőt Stephanot (Kristán Attila) és Sebastiant (Ivaskovics Viktor) is igyekszik maga mellé állítani. A nemcsere továbbá freudi és jungi kérdéseket is feszeget, egyrészről Prospera önkeresésében, másrészről a benne dúló viharok és emberi kapcsolatok okán, amely a freudi megközelítés szerint már nem hatalmi játszma, ahogy Prospero esetében, hanem (a freudi értelemben vett) női hisztéria. A Szűcs Nelli által megformált Prospera megidézi a Csongor és Tünde Éj figuráját is (ez tudatos szerkesztési elvre vall, hiszen néhány éve ezt a darabot is megrendezte Maszlobojscsikov). Prospera omnipotens az előadás kezdetétől fogva, istennek tetsző hatalommal bír, s a színpadon való megjelenésekor felcsendülő éteri zene segítségével még inkább transzcendens szférákba emeli a kijevi rendező, s talán a fényjáték és az álom folytonos hangsúlyozása az, ami óhatatlanul játékba hozza Vörösmarty művének idevágó részeit, akárcsak a délben alvás, ahogy láttuk azt Csongor esetében, és most a hajósoknál is. Prospero alakja nem adna ilyen jelentéstöbbletet a drámának, Maszlobojscsikovnál azonban olyannyira hangsúlyos az anyaság mint a teremtés és gyengédség szimbóluma, hogy Prosperában nemcsak Miranda édesanyját látja a közönség, hanem azt az ősanyát is, aki megfeleltethető az Éjnek; aki Ariel, a szellem és Caliban elegye egyszerre; aki felelős az élet körforgásáért. Ezt igyekszik alátámasztani a színpadon lévő asztalokra írt idézet is, mintegy mottóként szolgálva az első felvonáshoz, mely a Rómeó és Júlia harmadik felvonásából származik, Lőrinc barát monológjából: „A Föld mindennek anyja s síriboltja./ Ha életet szül, később ki is oltja. / S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok /Magzatja az emlőjén egy tejet szop. - / Mindegyikének más-más célja van, / Különböző mind, egy se céltalan.” A filozófiai kérdésfeszegetés tehát már a darab megkezdése előtt, a díszletet látva megindul: mi az, amitől ember lesz az ember, és hogyan tud az maradni. Szűcs Nelli személyében abszolút hiteles Prosperát láthatott a nagyközönség: egyszerre volt légies és könnyed, ugyanakkor mély és bölcs. A viharban feltűnnek Shakespeare szonettjei is: a 43., a 22., a 130., a 149. és a 66. – egyrészt ezek ismeretével tesztelik Ferdinandot az Arielek, másrészt az intertextusok továbberősítik, hogy a shakespeare-i világot egyként szabad csupán kezelni, hiszen a kohézió nagyobb a szövegek között, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. A szöveg-játék talán legmeglepőbb részeként a darabot nem Prospera monológja zárja: a varázslattól búcsút vesz ugyan, de rögtön feltűnik Caliban a színen, aki a 4. felvonásbeli Prospero-monológ egy részét mondja el: „Már ünnepünknek vége. E szinészek /szellemek voltak, mondtam, szellemek, / s a légbe tüntek, lenge légbe tüntek: / és mint e látás páraváza, majdan / a felhősipkás tornyok, büszke várak, / szent templomok, s e nagy golyó maga, / s vele minden lakosa, szertefoszlik, / s mint e ködpompa tünt anyagtalan, / nyomot, romot se hágy. Olyan szövetből / vagyunk, mint álmaink, s kis életünk / álomba van kerítve.” Ez az alternatív befejezés is azt sugallja, hogy a darab mondanivalója nem a búcsú, sokkal inkább a megbocsátás képessége, az álmodni tudás, az emberi lét varázslatossága, és az, hogy az élet bizony „nehéz játék”. Mindenkinek meg kell élnie a maga viharait, s ez metalepszisként tükröződik a darab egészére vonatkoztatva. Külön súlya van annak, hogy ezt éppen Caliban fogalmazza meg, hiszen a vadember végül használta a beszédet, amit Prosperatól tanult, s ő lesz az, aki kimondja a végső és általános igazságot, de ebben a pillanatban rögtön elő is bújik belőle az ösztönlény, s emlékeztetve a közönséget arra, hogy mindenkiben lakozik egy Caliban, skandálni kezdi az előadás során clown-jelenetként elhangzó rigmust: Bán-bán-Caliban… A varázs csak ekkor szűnt meg.
A beregszászi Illyés Gyula Színház Vihar-előadása
A Shakespeare Fesztivál viharos napjai (lásd Balogh Tibor tanulmányát e számunkban róla! – a szerk.) után könnyedebb vizekre eveztünk, július 18-án a magyar drámatörténet kiemelkedő alakjától, Molnár Ferenctől Az üvegcipőt láthatta a közönség Árkosi Árpád rendezésében. Vannak művek, amelyekkel nem lehet melléfogni, így van ez a 20. századi magyar Hamupipőke történetével is, egyszerűen nem lehet nem szeretni; vannak társulatok is, amelyeknél borítékolható a siker, ilyen társulat a beregszásziaké. Molnár vígjátékának és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színészeinek fúziójából egy közönségbarát előadás jött létre. A színpadi látvány szegényesen kopár, remekül tükrözi az 1920-as évek Budapestjének kispolgári miliőjét, akárcsak a történet. Az eredeti vígjáték nem emeli főszereplővé Hamupipőkénket, Szabó Irmát (Tarpai Viktória), a rendezői fogásnak és a remek színészi alakításnak köszönhetően azonban „a legrongyosabb muskátliból” mégis főszereplő lesz. Az üvegcipőben két nő küzd egy férfiért, Sipos Lajosért (Kacsur András), aki ugyan nem herceg, hanem műbútorasztalos, de a cselédlányból, Irmából áradó rajongás és túlcsorduló szeretet mégis képes annak láttatni. Adél (Béres Ildikó) nem szerelmes ugyan Siposba, csupán logikus lépésnek tartja, hogy hozzámenjen, megszabadítva ezzel önmagát a Császár Pali (Ferenci Attila) iránt érzett szerelemtől, a férfi ugyanis olyannyira zsivány, hogy több nőnek csapja a szelet egyszerre, legyezgetve ezzel férfiúi hiúságát.
A siker természetesen nem maradt el, annak ellenére, hogy a konfliktusokban rejlő drámai mélységek nem voltak százszázalékosan kijátszva, inkább a szórakoztató, bájos mese irányába ment el az előadás, amit egyértelműen Tarpai Viktória játéka vitt mindvégig a vállán. Így a végső egymásra találás sem tűnt végérvényesnek, ennek ellenére mégis kerek, egész darabot láthattunk. A párválasztási harcokban mindenki magára ismerhetett, s a vígjáték hatására talán egy kicsit elhihette a közönség, hogy igen, a mi saját mesénk is végződhet még boldogan.
Az előadások széles spektrumából nem hiányozhatnak a kortársak sem. A Ladics-ház udvarán tört fény, mintha egy bányászlámpa világítana csupán, nyáresti meleg, no meg a nézők körül masszívan keringő szúnyogok. „Gyere velem a Hargitára…” – csendül fel Tamás Gábor dala, megtörve a tarhonyafesztiválról beáramló neszeket. Érkeznek a színészek, szövegkönyv szigorúan a kézben, felolvasószínház, műsoron Székely Csaba Bányavaksága, a tragédia-trilógia második része Csizmadia Tibor rendezésében. Az igazat megvallva, eleinte kétkedve fogadtam a klasszikus értelemben vett felolvasószínházakat, de ahogy egyre több és több darabot láttam ilyenformán megvalósulni – a Gyulai Várszínház jócskán hozzátesz ehhez az élményhez, immáron negyedik éve –, megszerettem. Nem a színházi élményen van itt a hangsúly, nincsenek hivalkodó díszletek, mesterkélt fények, csillogó jelmezek, kevés a rendezői instrukció; mindenből csak a divatos minimál, ennyi kell. Na meg a szöveg: semmi nem vonja el a figyelmet a konfliktusról, egyszerűen életre kel, és kilép a papírból a textus, megragad, és óhatatlanul magával ránt. Megadom magam.
Színpad nincs, a dráma helyszíne maga a Ladics-ház, most épp egy fiktív székelyföldi falusi háznak álcázva, a játéktér közepén egy asztal és egy kanapé. Kétoldalt székek, itt ülnek a színészek, félig civilben, belépésre várva, és itt ül Székely Csaba, a szerző is, aki az instrukciókat olvassa be – a hangerőn még dolgozni kell egy kicsit. Székely Csaba neve nem ismeretlen a 21. századi magyar drámatörténetben, a trilógia első darabjával, a Bányavirággal tavaly osztatlan sikert aratott határon innen és határon túl. És ha már határ: bár a komikus tragédia cselekménye egyszerű és mindennapi, éppen ettől lesz valószerű és modern; a központi témája a drámának ugyanis a nacionális identitás. Aktuálpolitika: ki van otthon Székelyföldön, ki az idegen, ki volt ott előbb, és egyáltalán hogyan kezelhető manapság az évszázadokra visszanyúló román-magyar ellentét, valamint a falu életét meghatározó korrupció? Határátlépés és határfeszegetés. A Gyulai Várszínház felolvasószínházainál megszokhatta a közönség, hogy a darabot beszélgetés követi. Kulturális brainstorming. Nemcsak a színészek mondják el véleményüket a karakterükről, ezekről a szeretnivaló szörnyetegekről, hanem megszólal a szerző és a rendező, de a közönség is, elősegítve a darab utóéletét és színpadra kerülését. Szó esik a marosvásárhelyi bemutatóról, a próbafolyamatról, valamint a drámaírásról; a Bányavakság mintegy vitaindítóként szolgált a közönségnek, többen kifejtették véleményüket a román-magyar ellentétről, a megideologizált múltról. Felolvasószínház ide, felolvasószínház oda, ez a darab annyira élt a fiktív térben, hogy bizony el kezdte rendezni magát.
1991 és 2012: Gyula; 1492-1516: Granada; 1956-1959: Kolozsvár; három helyszín, hat évszám, egy dráma: Mórok. Székely János tézisdrámája nem véletlenül került ismét műsorra a Gyulai Várszínház 49. évadában, ugyanis az elmúlt évadok legsikeresebb darabjaiból válogatott Gedeon József, direktor Csiszár Imre rendezővel karöltve. A dráma sorsa igen hányattatott: az 1991-es gyulai ősbemutató után csupán egyszer játszották határon túl a Mórokat, akkor is – ahogy korábban Gyulán –, Tompa Gábor rendezésében. A Mórok nem egy klasszikus értelemben vett dráma: az értelmezési nehézségek egyike az, hogy a cselekmény két szálon fut, kettős időben és térben, egyrészt Granadában, másrészt a 400 évvel későbbi Kolozsváron; további interpretációs gátakat szab a valódi konfliktus hiánya, ugyanis a tézisdráma vagy vitadráma a belső konfliktusok kivetítése. Az elvek ütköztetése, illetve a társadalmi tabló felvázolása – ha a kisebbség elnyomása is a téma –, tehát ilyenformán nem túl látványos, éppen ezért gyakran aposztrofálják Székely drámáját könyvdrámának, amely olvasva igen elgondolkodtató és filozofikus, de a színházi bemutatása hatalmas kihívás. Ennek az elméletnek mintegy ellenszegülve mutatták be július 24-én a Gyulai Várszínházban újra a Mórokat, immár Csiszár Imre rendezésében. A dráma alapkonfliktusa a belső meghasonlás és a hit kérdése körül forog: a kisebbség elnyomása mind a granadai, mind pedig a kolozsvári térben megmutatkozik, s ilyenkor az elnyomott fél elmenekül, vagy elpusztul, esetleg kénytelen-kelletlen asszimilálódik, s felölt egy maszkot. Az utóbbi megoldást választja Szabédi László, költő és egyetemi tanár, sőt vele párhuzamosan a mór álomban Husszein Al-Rúmi emír (kettősszerepben Mihályfi Balázs) is, feláldozzák az értelmiségi lét egyetlen biztosítékát, a függetlenséget, jelen esetben a hitet, hogy a rendszert kiszolgálva, de önmaguknak ellentmondva éljék tovább életüket. Míg a mórokat a spanyolok próbálják kiszorítani az Ibériai-félszigetről, addig Kolozsváron a román hatalom áll szemben a kisebbségben maradt értelmiségi magyarsággal, s aktuálisan éppen igyekeznek rávenni őket arra, hogy írjanak alá egy az ’56-os magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozatot. A mórok sorsa már eldőlt, a magyaroké még változhat. Szabédi karaktere már-már skizoidnak mondható, mivel nem csupán magyarként és individuumként küzd a hatalommal (leginkább önmagával), hanem azért a magyar egyetemért is kiáll, amely a megélhetése, és a jövő romániai magyar értelmiségének bölcsője is. Ezt a kettős terhet és énképet támasztja alá az a rendezői fogás is, hogy a mór-szál nem párhuzamosan, hanem álomként jelenik meg Szabédi fejében mint múltbéli minta – a történelem ugye ismétli önmagát, erkölcsi felemelkedést várunk –, és ezekkel az álomjelenetekkel gyárt ideológiát saját cselekedeteihez, vagyis a mór-téma tulajdonképpen Szabédi agyszüleménye. Szabédi László mint főszereplő megjelenése a műben újszerű, mivel Csiszár szerint egy valós életet követve nemcsak az előadás lesz hitelesebb, hanem a közönség is könnyebben fogadja be a darabot. Az életrajziságnak ereje van. A kérdés az, hogy szabad-e Szabédit nevén nevezni, miközben Székely János, a szerző oly hevesen tiltakozott a teljes azonosítás ellen? A Mórok végén lévő jegyzetben így ír: „A szövegben előforduló versidézeteket Szabédi László műveiből válogattuk, ennek ellenére munkámban nem Szabédi, hanem Kibédi László jelenik meg. Gondolati fogantatású, fiktív figurámban valóságos személyt gyanítani súlyos tévedés volna. A két sors tagadhatatlanul sok mindenben analóg; amikor az egyikre gondoltam, kétségkívül gondoltam a másikra is, de én a tragikus végű, tisztelt és szeretett költő magánéletéről soha semmit sem tudtam, Kibédiék reakcióit egytől-egyig saját tapasztalataimból merítettem – így hát semmilyen azonosítást nem vállalok.” Székely mentegetőzésének oka tehát a magánéleti vonal, vagyis Szabédi/Kibédi és Margit (Igó Éva) kapcsolata, amely a darab értelmezéséhez nem elhanyagolható szempont, hiszen a nő az, aki miatt a főhős cselekszik, feltéve ha elfogadjuk Austin beszédaktus-elméletét. Margit intelligens, ugyanakkor rendkívül érzelmes figura, aki mondataival gördíti előre az eseményeket, dialógusaik intellektuálisak és sokszor filozofikusak, ugyanakkor kitűnik ezekből a szerető féltés is. A 12 éves házasság egyáltalán nem mondható mintaházasságnak, a kettejük közt húzódó konfliktusok már az 1956-os jelenetekben kirajzolódnak. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért kap hangsúlyt ez a viszony, hiszen a férj döntéseivel kell Margitnak is továbbélnie, aki egy szinten kitart ugyan férje mellett, de pálfordulásait nehezen viseli, hiszen nem az individuum ellenállásának és küzdelmének lesz tanúja, hanem egy meghasonlott, unitárius teológusból hithű kommunistává avanzsált férfi társa lesz. Margit boldogtalanságának oka nem az egyszerű férj lesz, hanem az önmagát feladó férj. A hitetlenséget, mellyel Szabédi behódol a hatalomnak, a nő nem képes elfogadni, s a darab során mindvégig keményen és ellentmondást nem tűrve észérveket használ, míg férje a mórok alkotta álmokból táplálkozik. „László: Tudtomra adta (az álomalak), hogy az egyetem / Veszélyben van. Nem látta menthetőnek. / Margit: Szerencsére az nemcsak tőle függ. / László: Roppant okos volt. Mérhetetlenül / Fontos szempontokat árult el nekem. / Mit is mondott? Mit is? Már nem tudom. / Margit: Álmodott, László? / László: Úgy látszik. / Nagyon sok / Nyugtatót vettem be gyűlés után.” Nem csupán párként, emberként képtelenek egyetérteni: míg a nő igyekszik visszarántani férjét a valóságba (az idézett mondatok bármelyik szereplő szájából elhangozhattak volna), Szabédi egyre inkább kötődik saját képzeteihez. Az ember tragédiájába illő párbeszédek aktualizálják a történelmi drámát, s igyekeznek megértetni a férfi-nő viszonyt, amelyet Margit álombéli feltűnése – bár szöveg nélkül – is erősít. A mór síkon Achmed, az idős sejk (Blaskó Péter) az, aki végül a tiltakozást, a lázadást s így a máglyahalált választja, csak ne kelljen behódolnia a spanyoloknak. Achmed halála erkölcsi magaslatokba emeli a sejket, mivel a dráma során kitart elvei és vallása mellett. Ehhez a halálhoz képest eltörpül Szabédi öngyilkossága, hiszen ő nem tartott ki sem elvei, sem vallása mellett, önnön hitetlensége, és a hatalommal való utolsó szembefordulás, a menekülés szimbóluma az ő halála. Tehát míg a móroknál erkölcsi győzelem születik, addig a kolozsvári térben a hatalom győz… Szabédi/Kibédi szerepéből árad az önvallomás, nemcsak Szabédi kitárulkozása ez, hanem Székely Jánosé is, s talán azoké a nézőké, akik egy pillanatra azonosulni tudtak valamelyik szereplővel, és közelebb kerültek az ’56-os történésekhez. A történelmi dráma, vagy esszé, ahogy a szerző illette művét, mindenesetre bizonyította, hogy nemcsak ágyban olvasható dráma ez, hanem egy felismerésekben gazdag előadás lehetősége is benne rejlik. A Mórok aktualitása nem kopott az elmúlt 23 évben, hiszen az elnyomás és a hatalomnak való behódolás emberileg és vallásilag is a kelet-európai létet meghatározó erőviszony-változásoknak mutat tükröt. A fő kérdés az marad, hogy vajon hányszor vagyunk képesek hitet cserélni, és önmagunkat, saját személyiségünket földbe döngölve megadni magunkat a hatalomnak? Talán 23 év múlva ismét másképp látjuk…
Blaskó Péter és Mihályfi Balázs a Mórokban
A nacionális problémákkal foglalkozó, nehezebben emészthető művek után ismét egy közönségbarát előadás következett, Szabó Magda Abigéljét vitte színre a Bánfalvy Ági International Studio július utolsó estéjén, Szikora Jánossal karöltve. A regényből készült előadás abszolút közönség kedvencnek tekinthető, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy már az előadás előtt egy hónappal lehetetlen volt jegyet vásárolni, kötelező teltház. Az Abigél az a regény, amelyen nem egy korosztály nőtt már föl, sőt azon kevés művek egyike, amelyből még a tévéjáték is remekül sikerült. A néző fejében óhatatlanul is a kamaszként felépített szereplők élnek, kiegészítve a film szereplőivel, éppen ezért nehéz és merész vállalkozás színpadra állítani ezt a regényt, még akkor is, ha a producer, Bánfalvy Ági tagja volt az első szereplőgárdának, és tökéletes Tormát alakított. Az aprólékosan kidolgozott történet több ponton is sérült, a helyszínváltásokhoz használt paraván szétválasztott ugyan, ám az elkülönített képek, jelenetek között nem volt kapcsolat. Követhetetlen volt a váltás álom és valóság között, mindezt tetézte a cselekmény indokolatlan felgyorsítása, így nem csupán a cselekmény lett csonka, de a befogadás mechanizmusa is. A színészi játék majd kitölti a hiányzó részeket, gondolhatnánk, ám sajnos nem így történt: a Vitay Georginát alakító Csöngedi Nikolett méltatlannak tűnt a szerepre, nem volt képes hozni az elkényeztetett, naiv, ugyanakkor szeretetre éhes, rettegő kamaszlány figuráját, akinek a darab végére felnőtté kell(ett volna) válnia. Szerencsi Éva után nem könnyű feladat Ginát eljátszani… Bánfalvy Ági Torma után most a jóságos Horn Miciként lépett színpadra, helyenként túl harsányan. A főbb szereplők közül egyedül Németh Kristóf hozta magas színvonalon Kuncz Ferenc kettős alakját, hol sármőrként, hol katonaként viselkedett. A Szabó Magda által megírt tökéletes szöveget megölte a színészi „játék”, nem tudott érvényre lépni a mondanivaló, így sokszor élvezhetetlenné vált az előadás. A darabra a legtalálóbb szó a befejezetlenség, mintha csak egy próbán jártunk volna. Hiába a népszerű szereplőgárda és a sikertörténet, egyszerűen nem állt össze egésszé a mű; s ha a Tószínpad nem is a Matula, mégsem a jelmezeknek kellett volna a legreprezentatívabbnak lenniük az előadáson. Abigél hatást keltett ugyan, bár nem olyat, amilyet az alkotók elgondoltak: vulgár-Abigél.
Ha nyár, akkor hőség és utazás. Olaszország vonzó célpont a magyar turisták számára, s ha már ott járunk, mindenki szeretne egy kicsit hazahozni abból a híres olasz temperamentumból. Legyen mondjuk egy Velence melletti apró halászfalu, Chioggia: nyüzsgés, pletyka, vidámság, tipikus mediterrán, lüktető élet. Mindenki szeretne egy kicsit chioggiai polgár lenni. S ha már az olasz nyaralás nem fért bele a sűrű nyári programokba, elég volt ellátogatni a Várszínházba. Az 1994-es siker után ugyanis augusztus harmadikán ismét bemutatta a kecskeméti Katona József Színház és a Gyulai Várszínház Carlo Goldoni legeredetibb darabját, a Csetepaté Chioggiában című vígjátékot. A Várszínház negyedik bemutatója – csak úgy, mint a harmadik –, az elmúlt 50 év legsikeresebb darabjai közül került ki, s az alapkoncepció a gyulai származású Kovács Vanda színművésznő meghívása volt. A kecskeméti partner színháznak köszönhetően Rusznyák Gábor, a rendező is rendelkezik gyulai szálakkal, hiszen a román gimnázium diákja volt, és főiskolásként a gyakorlatát a Gyulai Várszínházban töltötte. Kettős tehát a hazatérés. A hazai pálya és a hazai közönség talán nagyobb elvárásokat, ugyanakkor nagyobb érdeklődést is mutat, nem véletlen a teltház. Carlo Goldoni művészeti tematikája a természethez való „odatapadás” volt, művei nem merülnek filozófiai mélységekbe, s a társadalombírálat sem feltétlenül része vígjátékainak, szívesen írt viszont a női nemről. Ebben a darabban is több női archetípus bontakozik ki, így például a feleség-típus, Tespsi Pasqua asszony (Kovács Vanda) személyében. A pletyka, a rosszindulat és a civódás Goldoninál éppen annyira a női nemhez kötődő attribútumok, mint a naivitás, az őszinteség, vagy a heves szerelem. A jellemek komikumát megőrizte ugyan Rusznyák Gábor rendező, de a cselekményt maivá tette, amely nemcsak a jelmezeken, de a szövegen is erősen érezhető volt. A színházi trend valahogy mintha kiáltana a modernizálásért, ami nem feltétlenül szükségszerű, ahogy itt sem volt az. A darab éppoly érthető és követhető lett volna az eredeti környezetben hagyva, mint így, maivá kreálva, mivel Goldoni nem csupán a női nemmel kapcsolatban fogalmazott meg örökérvényű téziseket, hanem a párválasztás gyötrelmeit illetően is. Műveiben nem a történet lesz fontos – ember legyen a talpán, aki elsőre kibogozza a chioggiai szálakat –, sokkal inkább az ember. Finoman árnyalt jellemrajzzal, atyai szeretettel kitalált figurák a Csetepaté szereplői, ugyanakkor sok az ismétlődő jelenet és a tipizált karakter, és a történet szegényessége miatt könnyen színpadi zűrzavarba torkollhat az előadás. Ezt a zűrzavart, kavalkádot érezhette a néző a gyulai előadáson is: a jelenetek kidolgozottsága helyenként elnagyolt volt, nem teljesedett ki a színészi játék néhány lényeges momentumnál; a kortárs kiszólások sem mindig működtek, néhol erőltetettnek, sőt felszínesnek hatottak. Ingoványos talajt ad Goldoni komédiája, hiszen éppen a látszólagos egyszerűségénél és örökérvényű igazságainál fogva lesz nehezen megfogható, megrendezhető. Talán a konfliktushálót kellett volna pontosabban kibontani, a konfrontálódó jeleneteket a maguk mélységeiben értelmezni, és ezekre helyezni a színészi játék hangsúlyát, hogy ne csapjon át követhetetlen ripacskodásba a darab. A rendet Isidoro (Porogi Ádám) alakja hozza, ő az egyetlen velencei származású polgár a műben, és ő az az ellenpólus is, akinek a szűrőjén keresztül mégis elkezdi irigyelni a néző a kispolgári problémákat. „Az aljanép legmélyebb pocsolyáiból” kihalászott szereplők az ember szívéhez nőnek, s habár egy-egy karakter kiforratlansága miatt nem teljes a katarzis, félmosollyal az arcán távozik a közönség, mert mindenki szeretne egy kicsit chioggiai polgár lenni.
A 49. évad hozta az elvárásokat, sikeresnek mondható, s ha be is csúszott néhány gyengébb előadás, úgy vélem, hogy a következő 50 évben is lesz mihez visszanyúlni, hiszen a saját bemutatók rendre sikert arattak. A következő, jubileumi évad újabb kihívások elé állítja majd a színházat, remélhetőleg a bemutatók mellett műsorra kerül egy ünnepi darab ősbemutatója is a gyulai vár ostromáról. A 2012-es várszínházi évad lezárult: „Már ünnepünknek vége. E szinészek / szellemek voltak, mondtam, szellemek, / s a légbe tüntek, lenge légbe tüntek…”
