Versek

 

 D__vid_P__ter_m__ret.jpg

 

Dávid Péter

 

Nem nevel

 

azt hittem a vers majd felnevel
megállít rossz és jó előtt
építész – gondoltam – az lehet
ahogy katedrálisom csak egyre nőtt

hát nem templom minden ember?
villámhárítóval a mennyet kaparja
vacsorázik el is mosogat Istennel
tányércsörgése hozsannás hallelúja

hogy én is így és hogy a vers majd épít rajtam
rakja bennem a tapasztalat falait
nyit bélelt kaput és a rózsaablakban
imádkozni hív hozzám majd valakit

de csak foghegyről üzent hogy érkezik
csak még a papírok meg számlák miegyéb
csak még javítja előbb mások vétkeit
sok a meló – gondolhatom – milyen nehéz

hogy a hivatal is csak bénázik
meg átfutási idő hogy már ő is unja
amit reggel csinált estére szétázik
el sem tudom képzelni hogy mennyi munka

aztán ha jött is a vers mintha mindegy
elkezdett ablakot valami mozaikot
a száradó betonra keresztes vizet hintett
aztán a végén félkészen mindent otthagyott

nem nevel nem épít nem figyel
nem tanít nem állít nem szeret
nem ölel és máshová nem visz el
nem fejezi be az elkezdetteket

azóta várok itt a versre
mi lenne ha mégis visszajárna
mert szavunk is eláll az elkezdettre
a folytatáshiányos alkotásra

mert fáj hogy bennünk nincsen vége
egésszé tenni törtet nem tudunk
pedig ha elkészülne valahogyan végre
megmutathatná mire is vártunk

egy ócska melós diplomát se tudott venni
segédmunkásnak is kevés
hát hogy lehet gyanakvásunkat eltemetni
hogy ez nem csak egy hatalmas tévedés

 

Párhuzamosokon

 

visznek vonatok – torz zakatolás
fékeznek idegen állomásokon
néha köd van néha eső pereg
nem jöttem – nem vagyok – csak távozom

erdőfoltokról leszakadt elvesző tisztások
őzek riadnak – ködkísértetek
futnak tőlem mintha önmagamtól
a hajnal csak hajnal nem mutat keletet

üres vagontető az ég helyett
szakadnak róla megszokásaim
ködbe fúrt síneken menekülök így
nem állok meg az állomásain

vársz majd rám egy megnyugvó reggelben
hajadba akadnak a szél fürtjei
vársz majd csorba mosolygó lépcsőn
egy olyan hétköznap mintha ünnepi

 

Emlék

 

most kör
most elszakad
most telehold
lent őrzik víz alatt

most simítja
most feltépi
célozna
elvéti

odakint sörétek
odabent sötétben
– lenne csak máshol –
kötélen táncol

onnan galaxis
innen van vége
félbehagyva mégis
maradni belépve

most talán még lehet
most hideg idegen
most szélben nagykabát
most folt az ingemen

egy fénykép hátulja
elmond – elhallgatja
kilóg a sokból
kövület csontból

 

Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.


Főoldal

2022. június 08.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png