Papp Attila
Négyen vagyunk
#
A testben mozgolódik.
Ne bőgj, kérlek. Később még szükség lesz
a belső tengerre, hogy átsodorjon a túlpartra.
Rátelepszik a csípőre, és pont úgy nyom, hogy
az idegek megszakadjanak. Feszített játék,
így nevezzük. Különböző állomások közt
lavíroz. Cipelem magammal, kihordom
halálom. Úgy hívjuk: R. A hiányzó két
betűről tudomást sem veszünk.
#
A körúton rejtőzöm egy fa éhes árnyékában.
Fényre vágyik, egyetlenegyszer világosságnak lenni.
Beledöglök hiányodba. A tenyeremen, egy fényképről
bámultad az utcákat. Idefele lekötöttek a kirakatok,
most az emlékek között guberálok. Utoljára azt mondtad,
bár kiléphetnél a testedből, akkor odaadnád neki, nesze,
hadd vigye, rágja szét a sejteket.
#
Tumorgyanús, ezt mondták. Te ennek ellenére
ártalmatlan felhőcskének nevezted a hatcentis árnyékot
a csípőd táján, majd a kezébe nyomtad a plüssnyulat,
és együtt gügyögtetek tovább. Később, mikor sugárt
lőttek rá, megint mesével álltál elő: azt súgtad, napfény
melenget, és ettől hamar vége lesz. Egy ideje én adom
a plüssnyulat a lányunk kezébe.
#
Nemrég voltál egy terápiás ülésen. Mesélted,
mindent jobban megfigyeltél, mint az arcokat.
Otthon, mikor beszéltünk, meghallotta az áttét
szót. Neki azt mondtad: átmenet, mint nyárból
az ősz, képzeljen el egy óriási palettát, amin
véletlenszerűen összekeverik a színeket. Ő
nevetett. Neked verejtékezett a homlokod.
#
Megtiltottam, hogy tovább játszd a szerepet,
te mégis ellenszegültél. Az öledben ült, azon
tűnődtem, mindketten mennyire törékenyek
vagytok. Lovacskázás, kacagta vidáman, és
a térdeden ficánkolt. Közben cérnavékony,
szőke hajszálak hulldogáltak a feje búbjára.
#
Minden mozdulatod trauma. Hiába gyakorlok
titokban hajnalonta, így is jó pár aszfaltrepedésen
keresztültollak. Nélküled kevés vagyok ahhoz,
hogy túléljem halálod.
Megjelent a Bárka 2022/1-es számában.
