Vörös István
Lázadás
Mostantól nem fogadom el
az elvárásokat,
nem érdekel, hogy lesz ebből siker,
és az, se, mit szabad.
Ne mondja meg nekem senki, mi kell
a nagy költészethez, vagy épp
a célt hogy érem el: mivel?,
és a világ merre halad,
hogy mi a jobb, a szél vagy a közép –
mert szerencsére azt én sem tudom.
Nem igazodok ki átkokon,
a versek inkább imára hajaznak.
Vagy mit tudom, lehet panasz,
mélységes bánatból jövő,
dadogásból összeálló szavak
elegye a vers, vagy annak
a sok mindennek, amik kimaradnak,
mikor válogatni kezd a jövő.
Mostantól csak elvárások szerint írok,
de nem találom meg az elvárásokat,
miket ugyan mindenki hajtogat,
és meg is szeg, keveset vagy sokat,
de merre vannak azok a papírok,
ahol mindez le is van írva?
Fejben összeszedni ki bírja?
Egy-két megkötés földereng,
a normaszegők legtöbb manírja,
elkedvetleníti a végtelent.
Képtelen vagyok összeszedni,
mi kell a jóhoz, és mi rossz,
milyen példát tilos követni,
ki követendő, ki gonosz,
úgy értem, hogy a versek világán belül,
bár azon kívül nincsen semmi,
ez végül mindig kiderül.
A közhelyek nem állak össze
teljes világmagyarázattá,
de hirdetőjük persze közbe
kényszerzubbonyukat rád adná.
Bár, ha szeme volna láthatná,
az egyenes egy kicsit mindig görbe,
a kör régóta látszat már,
és a rímtől szorul ökölbe,
a világ, amit épp átszabnál.
Látom, hogy mindenki teszi a dolgát,
és tudja is, hogy mért teszi.
Csupa rend, meddig a szem ellát,
a kérdés mégis kérdezi,
bár válasza sosincs neki,
mert válasz nem kérdésre jön,
kihasználja saját hatalmát,
már utána a szóözön.
Hatalmi játszma lesz a szóból?
Nem, nem! Legfeljebb eszköze lehet,
a szó nem tép ki a valóból
magától semmit, kellenek feltételek.
Elég, ha elrontod az életed,
és rögtön elégedett lesz veled
a világ, már nem puszta hóbort
az, ahogyan elképzeled,
és akkor rögtön részesülsz a jóból.
Csakhogy nem részesülni kell,
a jót formálni, létrehozni,
aztán figyelni, hogy figyel,
hogyan műveli önmagát. Mivel
teszi a jót, ha ő a jó?
Magát fogja láttamozni?
Ártatlansága megható,
vagy az, ahogy nem illik a világba.
Ha eltűnik, az ellensége visszavárja,
míg itt van, mindenkinek ócska holmi,
meg se született, mégis árva,
egy néma tudja eldalolni.
Talányos hiány
Miféle átok ül rajtunk, ó,
mégis miféle átok,
miért olyan kevés világrajongó
lakja ma a világot?
Miért nem szereti mindenki
a könyvet és gyümölcsöt,
és ragaszkodik mégis önmagához?
A földanyát a pusztulási görcsök
rázzák, tisztán érezni.
Halálzsinórhoz köldök
az ember,
s jórégen nem Istennel
van összeköttetésben.
Nélküle élni már nem érdem,
az űrben kint a semmi rendel,
kisütteti a ti jövőtök,
megalszik sivatagi homokágyon,
vizet tesz elébe az ördög,
és azt mondja, hogy „élni vágyom”,
de az nekünk épp a halálvágy.
A szabadságot hétvégén bezárják,
viszont a rabság mindig szabadlábon,
meghallod néha éjjel rekedt hangját,
megérthetetlen, mint egy álom,
vagy álomból épp a józanság.
Miféle átok ül rajtunk, jaj,
mégis miféle átok,
talán az a legnagyobb baj,
hogy nincsenek ennél sehol se jobb világok?
Csak egy-két ország, vidék, falu,
de tükrük épp a múlt felé domború.
Sose voltak? Elpusztultak hamar?
Szétmosta őket egy nyári, vad zivatar,
vagy elvitte az őszi hidegháború,
lehullott a lombjuk, mégsincs sehol avar,
telet meg pár éve senki se látott,
olyan, mint a te talányos hiányod,
kimondva Isten, elhallgatva átok.
Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.
