Vörös Viktória
Chagall szárnyai
Boldogságban úszó színek
A lábak csak
a szárnyak melletti
terelőlapátok
Úszik minden ami él
a vörös Operaház
a kék Eiffel-torony
a sárga valkűrök
zöld csak Beethoven kórusa
Milyen Tejút tart fenn
ekkora tánckart és díszletet?
Mikor lesz csillaghullása
ránk az ikon-alakoknak?
Kinyitva felettünk
a kupola s felzeng
Becsorog rajta
a telihold hosszú hajfonatba fésült
aranysugara
Notre-Dame
Fájó, nyílt torok:
a Székesegyház kupolája
kiált az égig
tornyát elnyelte a sötét
Némaság tölti be
hajódat
orgonád hangjai tartják még
a falakat:
beköltözött oszlopaidba
az örökkévalóság
Mi ad védelmet?
hol a biztos alap?
merre bújjon
aki fél?
Égig tornyot olyan kéz emelt
ami áldást is osztott
átkot elűzött
állványok tetején
sem fogta el szédülés:
tudta a Magasat
élte az Eget
imába foglalta minden kövét
Nem tarthatta más meg
ennyi sok századon át
csak az áradó fény
és a csillagokba fűzött
nyíltorony
tűhegye
A Saint-Victoire fohásza
Paul Cézanne emlékére
Vonalakból hullám
hegyhátból tenger
olyan határokon lép át az ecset
hogy a táj fergeteg
a csendélet filozófia
arkhék bújnak meg a hagymás tálakon
Víz
föld
levegő
apeirón!
Adj új nemzőt a teremtésnek
vedd el mi eddig volt
csak név csak hagyomány
új jelentésben tündököljön
víziód víziónk
a vad talány
megfejthetetlen mint az óceán
fárosz és kikötő
de üldöző cápa is
veszély mely új utakra sarkall
tengerikalmár-szemed
görbe kalapod
alól valaki folytatja
továbbviszi a tekintetet
az akire nézel
vagy ott áll mögötte
ki hálóját kiveti
sötét nagy vizekre
Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.
