Bagi Iván
A meggyötört anyag sebezhetősége
Pontosan megneveztem nekik leggyakoribb előfordulási helyeimet,
hogy bármikor vadászni tudjanak rám.
Minden vérből, vízből és porból áll,
ezek időnként megáradnak, felduzzadnak,
megsűrűsödnek, és veszélyessé válnak
egy pillanat alatt.
Azt hinné az ember, nem teljesen így van,
mert általában nem érzi vesztét.
Mindenhol csak ezeket láttam,
hogy a felszín alatt
a szervek a pusztulás felé lüktetnek.
A vér kicsorog,
a szem rángatózik,
a szőrtüszők begyulladnak.
Előbb-utóbb így kell lennie.
A vér, a por és a víz legyőzi az éltető levegőt,
mint muslicahadak a kültelki kocsmák ingatag tekintélyét.
A dolgok elzsírosodnak,
kivéreztet az idő,
mely ugyanabba az irányba halad,
mint a világvége elementáris áradásai.
Sokáig ösztönösen úgy éreztem,
hogy jó néhány dolog elválaszt a haláltól.
Ez volt az első súlyos tévedésem,
amitől kénytelen voltam megszabadulni.
Nem a haláltól választanak el különböző akadályok,
hanem az élettől.
Aki mást gondol, téved.
Aki ezt gondolja: az is.
Kezdetben por és vér vala,
aztán zsír és víz következett,
és tüzek lángoltak fel mindenütt,
és pokoli forróság emésztette fel a földet.
A lelkek maradtak életben, egyedül.
A kiszorítás előszele
Már megérkezett a tél lehelete.
A sűrű köd erőszakos füstszaga
tompulttá tesz,
mint -10 fok az elbóbiskoló hajléktalanokat.
Legfontosabb részeimet legyőzi a csönd.
Tudom, milyen,
mikor a szimbólumok találkoznak
a rideg valósággal.
Ez a fagy megvesztegethetetlen.
Honnan kúszik sejtjeimbe a tél?
Mélyen, egészségtelenül.
Bénultságom mindenhol megkötött.
Emlékszem egy öreg csövesre,
télen láttam, ezer éve a Délinél,
régen idegenlégiós volt,
magas nyugdíját mind a lányának adta.
„Ez egy életforma,
ha ezt nem érted,
semmit sem értesz” – mondta.
Most már értem,
Ki hogy hal el,
Csak ennyin múlik.
Az ember fagyáspontján.
Egyformák vagyunk,
Átmenet élőből a holtba.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
