Tatár Sándor
Vajda János reloaded
Ámulj el a hópihéken:
„talán” így kell halni szépen –
gondolj a falevelekre;
földdé, földdel keveredve
névtelenség várja őket
– ők(?) / nem ők(?), kik újranőnek –
esőben az egyes cseppek
legkésőbb lent elegyednek,
bár elbűvöl a szivárvány,
de csak míg eső szitálván
csalókán az égre festi,
addig tudhat fenn lebegni –
gondolj a zongorahangra:
addig él, míg van, ki hallja
(s az illatról nem is szóltam,
mely eleve illanóban...)
S lásd, bármily hiú az ember,
elnyeli a sírkőtenger,
megfakul róla az emlék
(szekrénymélyi régi kelmék)
– hópihénél többre mért is
vágysz, semmi ostoba fétis
nincs, mi mássá tenne téged;
előzd meg a veszteséget –
kékleni az égi kékben:
talán így kell halni szépen
Egy szonettkezdet* reanimációja
Lehetne azt a műveletet sétálásnak hívni,
melynek során falevelek közt csoszogok;
levegőn császkálni mindig van komoly ok
(a kérdés csak: térd s lúdtalp mennyit bír ki).
Régebben ilyenkor sokszor verset írtam;
mert titkon egy múzsa is kísérgetett
– s ha immár elhagyott, hát nyilván értetek
(a nem-írásban jelentékeny ír van).
De legtöbbünk séta-társai: kételyek
– bármily béke, idill vajon nem szemfényvesztés?
szerencse dolga, hogy halad vagy tévelyeg
az ember: lehet, hogy délibáb, mi révnek látszana.
Én hátralévőm sáfárától mi mást is kérhetnék,
mint hogy (ha „giccs” is) sétáimról holtig várj haza.
* Lehetne azt a műveletet sétálásnak hívni,
melynek során falevelek közt csoszogok;
rugdosnivalót ád itt minden évszak
(persze nem árt ügyesebb strófává kanyarítni).
…………………
[1985 körül]
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.
Főoldal