Nádasdy Ádám
Átcsapott a hullám
A hajó imbolygott, és csúszott a fedélzet.
Hatalmasakat szánkázott, ha dőlt,
kapaszkodott kötélbe, vasba, emberekbe.
Hatalmasakat ölelt, exkuzált.
Minek kellett erre a nyavalyásra szállni,
hiszen lett volna széles és stabil?
Ezen most szíre-szóra átcsapott a hullám,
már nem is figyelt oda, hogy vizes.
Csak a távolba nézett és próbálkozott,
hogy változatlanul egy pontra nézzen.
Egy homályos, mégis a segédvonalaktól
pontosan kijelölt lüktető gombra,
egy forró, nehezen megfogható dudorra,
amit a horizont tenyere érez.
Fűszer
Fogom a fejem, mivé leszek megint,
megszáradok és eltesznek olajba,
Nincs békesség: a karmester beint,
beindul a zsivajgás, az a fajta,
ami, bevallom, engem stimulál,
a zajban ki merem nyitni a számat,
címzetten kiabálok, hátha betalál
egy értő fülbe, hátha van bocsánat.
A savanyúság-polcot rendezem,
mert némelyiknek nem ez a helye,
lejárt szavatosság és légytetem,
az ujjam fél, hogy szálka megy bele.
A fűszerek közt fogok állni majd:
jó zamatos, de tápértéke semmi.
Szárazon hallgatom majd a zsivajt,
melyben nagyon részt tudtam volna venni.
A civilizáció
A tinilányok ízlése szerint
alakult az ő világképe. Erre
barátja, Charlie hívta fel figyelmét,
miközben ő csak közeledni próbált,
hogy hátha, hátha egyetértenek.
Ez rosszul hangzott, ez a „tinilányok”
de Charlie tudja, angol, szava szent;
úgyhogy gyorsan leszállt a popzenéről.
De akkor mi közös? A bánatot,
azt nem merte, nehogy a tinilányok
sorsára jusson. Más, a külvilág
oly mérhetetlenül különbözött,
hogy szégyellte. Civilizáción
ámulni tátott szájjal nem akart,
mint üveggyöngytől lelkes bennszülött.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.