Závada Péter
Ártér
I.
Ásóludak csókolóznak az ártér keltetőjében,
elmosódott nyárelő, akvarell élővilág fröccsen,
beceneveink a pázsiton hempergő rókák,
testük zárójelében éled a rét.
Csontig hatol, a rügyeket meghágja a fény.
Gyöngyöző lendület a szárcsák farvizén;
ahogy feleslegét a habokba üríti
az egyre erőtlenebb nap.
Fajok rendeződnek ösztönök tükörtengelyén.
Ahol összeér két csőr, nyákos száj cuppan,
ott a horizont.
II.
Akik puszta féltésből elnyelték,
most felöklendezik kicsinyeiket.
Bolydul a mocsárvilág társkeresője,
terjed a náthás rügyek,
a fölajzott fűszálak cseppfertőzése.
III.
A május győzelmeit sorolja,
számlálja tisztességtelen trófeáit,
ingujjra vetkőzik, a partoldalon guggol a cserjés,
a vízfelszínt kémleli, és a fölbukkanó szemeket
te is buboréknak látod, mégse pukkadnak ki.
Nézd, a szégyenlős nyílásokban
élet sarjad, szerelmes minden,
nádi poszáták szárnya,
nyurgapontyok farokúszója rímel,
nászutas vidrák sodródnak
egy ismeretlen nyelv zsilipje felé.
Természetfilm
Kameraállvány a letarolt gleccservölgyben,
a kijelzőn fölkavart, pixeles kövek.
Hunyorgásom előterében, a bepárásodott
optika mögött az olvadás képpontokká rögzül.
Tekintetem, e teleszkópos bot,
aládúcolja a szikla omladó peremét,
szárnyak csapói, morzsás felvétel indul,
gyorsul a pillanat zársebessége.
A filmen a kő áldozathozatala,
ahogy nyaranta elviseli a forróság
dárdaszúrásait, vagy mikor télen
a bukószél, a szadista eső
lassú korbácscsapásait magára veszi.
Jelben a rost: a chip nyáklapján
hibernált gyomok digitális képe,
de aki kétezer év múlva a táblahegy
hasadékában elavult memóriakártyát talál,
úgyse tudja majd, mire való.
A kijelzőn figyelem a pixeles követ.
Felszínén a jég marásnyomai.
Tulajdonságai hártyaként elvékonyodnak,
látom alattuk a tiszta fogalmat.
Mérőállomás a Vogézekben
A széleken lassú átrendeződés,
a pupillányi tágulásban élesedő fény,
fejem fölött ernyő: hangtalanul hámló,
a levelek közt nyüzsgő kategóriák.
Kétszáz hektárnyi szirterdő
betelepítve szenzorokkal,
vérbő erek termékeny hálózata,
a talaj pulzusát akarom kitapintani.
Földközelben pánik, nyugtalan rügyek,
megtelnek vízzel a gyökerek savas
eső marta árkai, míg néma kupacokba
fonnyad a zörgés, és a hőre lágyuló lomb elfolyik.
A csúcson kifakult betonbunker,
a bunkerben higgadt, henger alakú gép,
a képernyőn zöld vonalak változó vastagságban,
a gravitációs mezők hullámai.
Hallani az óceánt a Vogézekben.
Miközben a part menti vízgyűjtőkben
érzékeny billentyűk, hártyák
az árapály erejét kórusban olvassák,
minden tajték egy adat: mérhető, nedves,
a felelősség lökései elérnek sorban.
Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.