Tompa Gábor
Örök csend
Kakuts Ágnes halálára
A világ most kietlen,
a világ most sivár,
a világra most szorítja
fülét egy indián.
De nem hall benne semmit,
üresen bong a lét –
Isten most megragadja
teremtménye kezét.
Bálványszótár
Istenem, titkos szerencsejáték
behálóz, tömpe agyunkon átég,
arckönyvön kereszt-térítő #hessteg:
nemzetek egymás torkának esnek!
Virtuál virtus vonzata vastag,
gyönyörbe rándul vég-, hím- és hastag,
amnéziából ébredő Hymen
zaklatva forrong rangon és címen.
Apolló s Erósz pelaszg kalózok,
Aphroditének egy sem adózott,
halált csókolnak leszboszi blogra,
semleges nemek közt kavarogva.
Bálvánnyá torzult, nemtelen Héra,
lombikban ismersz a magadéra,
Kharübdisz tengert köpköd a szeszre,
a nimfát #zaklató Ulyssesre !
Bevándorlás
idejöttem lóháton
abrakolok Schwehaton
gyujtózsinór szikra tinta
fajgyufára fruska flinta
bicskámmal az eget vágom
megőrzöm a magyarságom
büszke tüdő büszke asztma
belesípol a malasztba
házszentelő szemembe lő
forró velő a névelő
adjonisten jóéjszakát
hirdeti itt minden plakát
basszuskulcsra zár a város
minden tolvaj alkotmányos
ha akarom mint a barom
lopótököm megvakarom
rágyújtva már Mózes bokra
csipkebogyós határokra
egyetemes bárcás nemes
fergeteges címert keres
így is rátesz úgy is rátesz
forrón palackozott vátesz
száll a szeretet örökre
felebaráti körökre
Adyról Adyra
– (Vár)Ady koktél –
Mitől várady Ady?
Vagy Arady? vagy Marady?
Tagadjátok meg, ha már
sok váró, apró, dühödt uzsorás,
belőle élők nagy légiója
sietve próbál ünnepelni.
Most, a gyáva szemérmetlenség
kurjongató, rossz éjjelén,
nem illedelmes a mi életünk,
de így indultunk, tehát így megyünk.
Noha egyfajta a fajunk,
be nagyon nem itthon vagyunk,
örökös zárt határosságban
nem tudunk szépen vérzeni.
Kanonok soron botladozva,
hepehupás vén Szilágyban,
ott, a híres Meszes alján,
ím, kiszáradt éltünk nedve.
Te nagy Város, csupán öt percig
azt add csak, hogy ne legyek rosszabb,
Tavasz van, nőnek a gazok:
úgy látlak, ahogy kigondoltak.
Nekem nincs semmi tartozásom –
van még, aki magyar földön szabad,
mi lett belőlem? temetői fejfa,
mely a világnak egy nevet mutat.
E félszeg országban, hol ezer év óta,
hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
csak megvénült könyveinkből lehet
követni az angyali sereget.
Előttem nagy sírok tárulnak,
s csak addig fognak tudni rólam,
amíg örvénybe tudnak szállni,
mert Farsang van a Duna-tájon.
Halottja van mindannyiunknak,
meg is ismer tán a tenger,
így találta meg a nemzet
mindig a maga Megváltóját.
Csendes, nyugodt a parlament.
Az Élet csakugyan menekül?
Most már nem kell komédiázni:
minden csak volt – ma semmi nincs.
Ez a sok talmi, Senki, Nincsen,
kiásná sosem őrzött kincsem…
Ne bántsatok – meghalt ez a hű tenger,
gondoljatok rám fényes szerelemmel.
Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.