Szilágyi András
Kívánta volna még a kép
Zdenka, a képed más, rejtett benne az álmodás,
ha a benned uralkodó félelmet szabadon
engedem, a festett színek szárnya repülhet,
mégsem tud száradni velem. Pedig kívánta
volna még a kép, az aranymetszés arányai
helyett csak a testedet, a rajtad elkent vér-vörös
festék lett az ösztönös lendület: a téged harapó
mozgatóideg. De addig írisz s orromban
édes ibolya illata nem ereszt, míg az ecset sörtéi
közül ki nem facsarod belőlem a kikevert színt,
s az éltető nedveket.
A foltok
A foltok lecsorgó vadász évek,
már csak éjszaka látok,
mint a denevérek.
Gyors röptű ábránd?
Színvesztő az, aki mindent lát.
Új testbe ereszkedem,
felfedezni létem
elfelejtett önmagát.
Földszínek
Az elsötétítésből ébredve
tapogatom a földet,
életem hűlt helyén
az idő teste:
a szemhéj alatti csend.
De ezek a hangok,
ezek a színek
mind leválnak rólam,
s színről színre látom,
ahogy árnyékom mozdul,
a föld pigmentje
festi képeit.
Távolodó
Barázdát rajzol a szél.
Ég és föld között
lucskos vonalat húz
az Alföld sártengerén.
Távolodó, hontalan határ,
hol a festett semmi
önmagába zár.
Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.