Versek

 

 3._Zentai_Ad__l.jpg

 

Zentai Adél

 

A tetőn

 

Rózsaszín az éjszaka, foszlanak szét
a bordó alkonyati fények, nagyot
ásít a lecsorgó nap, s meleg, barna
hold kúszik az égi létrán helyébe.
Itt állok a teraszon, zakatol a
város kilenc emelet mélyen bennem,
türkizpikkelyes, riadt gyík, ki tudja,
mikor merészkedett elő az élet.

Szitakötős ma az ég, fejemben már
régen szitakötőszárnyak zörögnek,
s most, hogy a nyomtató s a számítógép
sem csattog, szétforgácsolják a csöndet,‎
telefonomban s e-mail fiókomban
többszáz megválaszolatlan üzenet,
körül megállíthatatlan, parányi
inga, az idő egykedvűen ketyeg.

‎Szemben a székesegyház, felette
isten,‎ hegedűjét vesztett vonó,
távolban az üres óriáskerék
elszunnyadt, s álmában szelíden forog,‎
alattam szerelmes tivornya, kancsal
poharakban piroslanak a borok,
egymagam vagyok a város tetején,
nyomomban kivert kutya, a hold morog.

Mintha mindig is itt lettem volna, oly
távolinak tűnnek a len‎ti fények,
már nem hiszek azoknak, akik fodros
vízről s gyümölcsfás kertekről mesélnek.
Jó-e mindenek felett,‎ de semmiben
sem lenni, kristálycsilláros penthouse
lakás,‎ közepén roppant lábaskádban,
heverek, az élet tényleg csak ennyi?

Bárcsak ne lenne sarkamban a reggel,
s örökké tartana ez az éjszaka,
bárcsak meg sem hallanám, hogy valaki
egy ideje szólongat, menjek haza,
bárcsak tudnám, hova kellene mennem,
s jobbra vagy balra induljak-e oda,
bárcsak ne tudnám, ha elindulok, e
néma toronyba már nincs visszaút soha.

 

 

Reggel

 

Szoknyám szőlős vattacukor, hajamba
szerelmes hattyúpár fészkelt, hegedű,
próbababa, rózsaszín felfordulás,
fejem kidőlt-bedőlt, rozoga fészer,
ölemben unikornis alszik, szája
nyitva, szarva az ezüst égre pipál,
flamingólábú, dinnyebélű hintó,
benne zötyögök, fut velem a világ.

Alagútba hajtunk, felül imbolygó
lámpák, kétoldalt gőzölgő árok,
szárnyas biciklin elsuhanó árnyak,
távolról kávé illata szivárog,
a túloldalon kukásautó csönget,
gyomrából kipattan két markos legény,
karom megragadják, s könyörtelenül
vonszolnak, elájulok, a semmi felé.

Az unikornis, a hattyúk s a hintó
köddé válik egy szempillantás alatt,
helyén csörömpölő vekker s rozzant ágy,
benne verejtékemben fekszem, marad,
tűhegyű filc, bőrömbe a becsorgó
fény ismeretlen szavakat karcol, az
ablakpárkányra ülök, s a felkelő
város hidegébe temetem arcom.

Rákolló vagy galambszárny-e a reggel,
s szívemből sül-e ki a dél remegő
tükörtojása, szüntelenül várok,
míg jön az alkony, s árnyékom elássa,
s ha már elcsendesedett minden, s nincs más
fény, csak a felvillanó macskaszemek,
begördül utcámba a hintó, kicsit
még várakozik, s továbbdöcög velem.

 

Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.


Főoldal

2019. július 11.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png