Zentai Adél
A tetőn
Rózsaszín az éjszaka, foszlanak szét
a bordó alkonyati fények, nagyot
ásít a lecsorgó nap, s meleg, barna
hold kúszik az égi létrán helyébe.
Itt állok a teraszon, zakatol a
város kilenc emelet mélyen bennem,
türkizpikkelyes, riadt gyík, ki tudja,
mikor merészkedett elő az élet.
Szitakötős ma az ég, fejemben már
régen szitakötőszárnyak zörögnek,
s most, hogy a nyomtató s a számítógép
sem csattog, szétforgácsolják a csöndet,
telefonomban s e-mail fiókomban
többszáz megválaszolatlan üzenet,
körül megállíthatatlan, parányi
inga, az idő egykedvűen ketyeg.
Szemben a székesegyház, felette
isten, hegedűjét vesztett vonó,
távolban az üres óriáskerék
elszunnyadt, s álmában szelíden forog,
alattam szerelmes tivornya, kancsal
poharakban piroslanak a borok,
egymagam vagyok a város tetején,
nyomomban kivert kutya, a hold morog.
Mintha mindig is itt lettem volna, oly
távolinak tűnnek a lenti fények,
már nem hiszek azoknak, akik fodros
vízről s gyümölcsfás kertekről mesélnek.
Jó-e mindenek felett, de semmiben
sem lenni, kristálycsilláros penthouse
lakás, közepén roppant lábaskádban,
heverek, az élet tényleg csak ennyi?
Bárcsak ne lenne sarkamban a reggel,
s örökké tartana ez az éjszaka,
bárcsak meg sem hallanám, hogy valaki
egy ideje szólongat, menjek haza,
bárcsak tudnám, hova kellene mennem,
s jobbra vagy balra induljak-e oda,
bárcsak ne tudnám, ha elindulok, e
néma toronyba már nincs visszaút soha.
Reggel
Szoknyám szőlős vattacukor, hajamba
szerelmes hattyúpár fészkelt, hegedű,
próbababa, rózsaszín felfordulás,
fejem kidőlt-bedőlt, rozoga fészer,
ölemben unikornis alszik, szája
nyitva, szarva az ezüst égre pipál,
flamingólábú, dinnyebélű hintó,
benne zötyögök, fut velem a világ.
Alagútba hajtunk, felül imbolygó
lámpák, kétoldalt gőzölgő árok,
szárnyas biciklin elsuhanó árnyak,
távolról kávé illata szivárog,
a túloldalon kukásautó csönget,
gyomrából kipattan két markos legény,
karom megragadják, s könyörtelenül
vonszolnak, elájulok, a semmi felé.
Az unikornis, a hattyúk s a hintó
köddé válik egy szempillantás alatt,
helyén csörömpölő vekker s rozzant ágy,
benne verejtékemben fekszem, marad,
tűhegyű filc, bőrömbe a becsorgó
fény ismeretlen szavakat karcol, az
ablakpárkányra ülök, s a felkelő
város hidegébe temetem arcom.
Rákolló vagy galambszárny-e a reggel,
s szívemből sül-e ki a dél remegő
tükörtojása, szüntelenül várok,
míg jön az alkony, s árnyékom elássa,
s ha már elcsendesedett minden, s nincs más
fény, csak a felvillanó macskaszemek,
begördül utcámba a hintó, kicsit
még várakozik, s továbbdöcög velem.
Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.