Vörös István
Kísértetkaszárnya
Miféle kísértetek jönnek itt
elő a múltnak szeméttelepéről?
Jó lesz megfigyelni őket kicsit.
A most kezdődő ó-világ megrészegít.
Kiharapnak a hiányos egészből:
miféle kísértetek jönnek itt,
mik már az életünknek részét képezik,
a laktanyájuk lassacskán megépül.
Jó lesz megfigyelni őket kicsit,
jó lesz meghallgatni az érveik,
ha nem értesz e téveteg beszédből.
Miféle kísértetek jönnek itt,
a jogukat nem kérdezik,
de kihallják az agresszív zenéből.
Jó lesz megfigyelni őket kicsit,
kik épp az indulókat élvezik,
és oktatnak az erő szerepéről.
Miféle kísértetek jönnek itt,
jó lesz megfigyelni őket kicsit.
Remény, előérzet, utóíz?
Hogy borzalom már nem történik,
ne is reméld. Talán megúszod.
Az ellentéte is megrémít
a rémületnek, azt beszélik.
Ti, kik csak a félelemből tanultok,
hogy borzalom már nem történik,
ma ebben bízva mentek végig
az eljövendő cifra múlton.
Az ellentéte is megrémít,
mert lényegüket mind felélik
a pusztító erők, s így megjavultok.
Hogy borzalom már nem történik,
és elfeledtek egy-két régit,
azt félve-fázva mondom.
Az ellentéte is megrémít,
feltalálják a réges-régit.
E tényen mindig meghatódom.
Hogy borzalom már nem történik?
Az ellentéte is megrémít!
Öregedj!
Onnan tudom, öregedek:
hogy elmúltam már ötven.
Hogy a kezem néha remeg.
A jelenem csupa ideg,
így van megírva a nagykönyvben.
Onnan tudom, öregedek,
befogadtak az öregek
minket, barátaim, egy tömbben.
Hogy a kezem néha remeg,
nem ez a legelső tünet –
a fáradtság s fájdalom fönt, lent.
Onnan tudom, öregedek:
fogadom a követeket,
akik az elmúlástól jönnek.
Hogy a kezem néha remeg,
nem is rossz hír, bár nem remek.
Nem hódolhat be senki könnyen.
Onnan tudom, öregedek:
hogy a kezem néha remeg.
Párbeszéd benned, rólad
Tudod, tudod, tudod,
ő azt hiszi, hogy érti,
mit a világ motyog.
Unod, unod, unod
az igazsággal mérni?
Tudod, tudod, tudod –
vagyis csak gondolod –,
hogy mégiscsak megéri,
mit a világ motyog,
és ő tovább dadog
az égről földre tépni.
Tudod, tudod, tudod,
milyen unott dolog
megválátást remélni?
Mit a világ motyog
létedből kidobod,
mert senki úgyse kéri?
Tudod, tudod, tudod,
mit a világ motyog?
A lélektani közhelyekből
A „saját út” dumával
vernek át annyiótokat!
Az öncsalás felszárnyal
elképesztő elánnal,
a józanság itt lent marad.
A „saját út” dumával,
és ki tudja, mi mással,
a téves énkép rád szakad,
az öncsalás felszárnyal,
csapatépítéssel árnyal
magányos titkokat.
A „saját út” dumával
nem kell a valósággal
összevetned magad.
Az öncsalás felszárnyal,
kiegészít egy árnnyal,
így leszel másolat.
A „saját út” dumával
az öncsalás felszárnyal.
Egyszerű
Nem egyszerű megérteni,
mi jó, mi nem, miért a szép,
az életet mi fékezi,
titka mi is lehet neki,
mert nem mindig a pénz beszél,
nem egyszerű megérteni,
a szépség mitől éteri,
mitől támad vidám esély,
az életet mi fékezi,
erőt hogyan adhat neki
föltámadó csalárd szeszély,
nem egyszerű megérteni,
kár leegyszerűsíteni,
elkapni a világ kezét,
az életet mi fékezi,
a boldogságod felveri,
feléd emel egy tál reményt,
nem egyszerű megérteni,
az életet mi fékezi.
Vigyázz, a lehetetlen él!
Ő azt hiszi, hogy örökké fog élni,
mint mindenki, ki öntudatra ébredt.
De nem tudja a sorsot lecserélni,
messzi jövőjét perc alatt leéli.
Vigyázz, vigyázz, a lehetetlent éled!
Ő azt hiszi, hogy örökké fog élni,
és bajait nagyvidáman lenézi,
míg álomszagú jókedve feléled.
De nem tudja a sorsot lecserélni,
halál mögé egy kisajtón belépni,
képzelt jövőt egy másikkal cserélget,
ő azt hiszi, hogy örökké fog élni,
mert városi, nem elmúlás-vidéki.
Vigyázz, vigyázz, a lehetetlen éled!
De nem tudja a sorsot lecserélni,
és végül ezt a csontjaiban érzi,
megkoptak már az oszlopos vitézek.
Ő azt hiszi, hogy örökké fog élni,
de nem tudja a sorsot lecserélni.
Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.
