Grecsó Krisztián
Vattacukor
Úgy kerülnek elő a guggoló
Tulipánbokrok és a ráncos akácok közül,
A mező szikkadt tenyeréből,
Mintha csak az imént rejtőztek
Volna el, és most a hunyó lázadása miatt,
Vagy ki tudja, miért véget ért volna
A kurta bújócska.
Nyikorognak a csíkosra
Festett, feslett cirkuszi kocsik,
Rojtos, retkes bagázs,
Mégis ujjongás a részük, szerelem,
És én még gyerek vagyok,
És én még meg vagyok váltva,
Issza a nép a párlott ponyvaszagot,
Az este, ott este a keskeny pallón,
Iparkodik az apraja,
És ürügyükön fesztelen a szülői kíséret.
Az ajtórésben begyűlik a sor,
Akár a gyulladás,
Ott készül, hízik, ott kergeti
Saját fehér szellőhaját a bádog-mindenség
Viharvert teknőjében
Jézus cukros parókája,
Dagad a karamell bódító lángján
A vattacukor,
És semmi, de semmi, de semmi
Nem lehet annál a vakító felhőnél
Istenibb.
Az árusnéni, az arámiai táncoslány,
Meg a frankhoni gallvér,
Fenékig érő, ősz loboncos beste,
Szálanként hizlalja a megváltó habot,
Lassan az éteri lufit, öregesen
Az érintésre papírrá ragadó vattát,
Aztán újra, majd megint,
És mikorra lesz végre egy az enyém!
Évek röpülnek a lóvásártér felett,
A szélmalom fölépül és összedől,
Az út partján koruktól hullanak a kecskék,
Szép szakállam lesz, meg apró bajuszom,
Gömbölyű feleség toporog, meg a gyerekek,
Repülök már, kiáltom nekik, kérges hangomtól
Megrezzen a vattacukor-világűr,
De a kutyaéletbe, ha ilyen rosszak vagytok,
Nem is kaptok semmit!
Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.
