Csobánka Zsuzsa
Tékozló körök
largo
A szédítő mélységet a karusszel alatt
egyetlen rúd tartja, gerinceden
kígyózó érzetek égi léniája.
A szoknyaként lobogó hintát ölelve
körben hegyek állnak óvón strázsát.
A megörökölt szégyen
himbálva tanít hallgatni magadról.
Éppen nem zuhansz le soha, félreérted,
igaznak hiszed, amit tanítanak, bár szédülsz,
így a sikátorok tenyerében utcák vesznek el.
Néptelen terekkel itatják fel hajszolt álmaidat,
a kerekre csiszolt macskakövek
holdjai közt bolyongó mindennapi ima
ígéret arra, hogy van, mi kialudható.
Hogy tudsz felejteni.
De csak kerengőben kiszitált vágyak sora vagy,
boltív, melyben galambok bujkálnak.
Kézen állva fordít rajtad a világ,
hogy meglásd, bármi lehetsz,
az ég a föld felé huzalozva feszül benned.
Freskók alakjai, a keresztutak alázata, gőgje,
az emberi példa egy-egy esendő botlása
a teljesség felé zarándokolva.
Egy álom arról, minden visszafordul önmagába,
s hogy az élet is te vagy,
körforgalomban íves kanyar, vagy maga a kormány.
Kezed a kulcsolás biztonsága.
De a bizalom imbolygó kristályrácsai
ugyanabba a folyóba torkollanak,
rönköket eresztenek le ilyen egykedvűen,
ahogy te az egymáson átívelő mondatok
betűin lépkedve valami nagyobb egység felé tartasz,
emlékekből lélegezve térképet magad köré,
el ne tévedj.
A föld minden hajnalban
úgy fogad be, mint kölykeit szájában
hordó vadállatot a bozóttűz füstje.
Eresz alól nézed a lángokat.
Aztán a parazsat, hamut.
Nézed, nézed, ahogy szárba szökken a félelem.
Temetetlen halottad
mintha magadra emlékeztetne.
Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.