Grecsó Krisztián
Emlékdalok
(1)
Hogy mennénk át a száz éves udvaron?
Bokánkon éhesen harsogna a csalán,
Magányos pince sóhajt ott, s az ablakon
Poros pókháló, az is elhagyva talán.
De fejemben kakas rikácsol, s délután
Futóvíz remeg a makadámon,
A szilva, mintha szem lenne, néz bután,
És csodálkozik az akaráson.
Kehes az árnyékom, kicsit nyúltam,
Karperec-szivárvány a percen nőtt,
Tíz vagyok, éppen egy napja múltam,
Mama biceg a vetésnél, látom a fejkendőt.
Még előttem minden remény oltár,
Naivitásból, jóságból kínált áldozat,
Azóta minden volt megvolt már,
Mint ing, gyűrve rajtam a kárhozat.
De a kert, az udvar, mi száz éves örökre,
Ha hunyorog, látja gyönge gyerektestem,
Dunyhaként bújik korai ködökbe.
Megcsaltuk. De nem feledi: feleskettem.
(2)
Levéltitok, térdeplős kétkedés,
Betört határ, a jóság jeles bűnei,
Elpipált délután, kései érkezés,
Melegszünk nála, sosem kell fűteni.
A semmi napjai éveket datálnak,
A jövő rügye korai, ki fog fakadni,
Az jut majd neked is, mint apádnak,
Rigolyák, rend, itt kell maradni.
Hittem, magam elől rohanok el,
A viszolygás mára tudatosság,
Hogy eközben fogyhatok el:
Jutalom, igazságos azonosság.
Bárhol ér, magammal maradtam,
Gyötör száz szakadt szorongás,
Nehéz vagyok, kínlódom alattam,
Révbe érő, örök bolyongás.
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában
