Versek

 

 13.Pauljucs__k_P__ter2.jpg

 

Pauljucsák Péter

 

A szerelőcsarnok

 

„...Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán
a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, 
és függve maradt a meglebegtetett levegőben...” 

 

Daidalosz és Ikarosz  

(Trencsényi-Waldapfel Imre)

 

leszálló por kifutó fényhasábok 
betonpályán az éjjel végigömlött benzinfolt 
fémhordók rozsdarúzsos szája tátog 
halak szava a parton amit a csend eltitkolt
 

az égbolt isten felborult bárkája 
a madarak kizuhannak s az aljzat-földfenék 
felé pörögve mint szétszórt áldás a 
zengő acéltetőhöz koppan a mennytörmelék 

  
hangár a mellkas most – kifordult konzerv 
temetőméhében kuporgó gyermekfűcsomók 
a végtelen tér véget ért nagykoncert 
ághúrjait pakolja kint egy megkésett bozót

 

 

Csengés

 

Ha minden hangot már kiéleztél,
sikolyokká súrlódtak az ágak,
végül repülőgép-sistergésbe
döföd a sípoló kabaládat:

valaki hív, érdes frekvencián,
erdők fülének vattacsendjéből,
valaki most a készülék mögé
utat tört, vagy csak elővették őt,

hogy ezt az üzenetet kell, s én épp
nyúlnék: „Vétel”, de zár a fák árnya,
ahogy a sötét bőrömig szűkül,
belefagyok a celofánjába.

 

 

Árnyék

 

Árnyékom,
egy részeg hajléktalan
ledobott kabátja,
a kövön fekszik.
Várja, hogy visszatérjek,
talán csak vizelni mentem el.
Önnön bűzébe takarózik,
figyeli a lüktető, bolyhos alakokat,
akik dongnak körülötte.

Lehetne ez egy olyan aluljáró,
ahová vissza lehet találni,
összefutó betonoszlopok
bordakosarába.
Lehetne ez egy olyan árnyék,
amit meg lehet keresni.
Fekszik valahol, felkapja fejét
minden közelítő cipőkoppanásra.

 

 

Súlytalanság

 

teletűzdelt a reggel varjúröptökkel
az apadó köd tűpárna
a távolban vonatok köhögnek
isten rágyújt egy újabb cigarettára

ezen a kialvatlan vidéken
feléd nyúló fák tűzerdejében
állsz ebben a szilárd őszi kékben
mint aki befagyott víz alatt ébred

végleg helyet foglalva
idetolt reggeli pillanat-székben
valaki tervet ködöt forralt ma
éppen ma éppen ma éppen

ahogy szólnak a vonathangkazetták
varjúhírek ahogy bámészkodsz
a feléd nyúló fák tűzerdejét cigarettát
isten elnyomja mára ennyi kávéhoz

a ködszőnyeg fölött távoli templom
bűvésztrükk levitál a levegőben
e szentfényvesztésben súlyod mit nyom
lebegsz vele felé lehetőleg

 

Zarándoklat

 

Végigveri a fény a földsávot,
ahogy vágtat, köd porzik utána,
rögökként szórja szét a színeket
patája ágra, kőre, ruhákra,

nyomában embersor kígyózik át,
a dombra öregedett templomot
telehordják zsolozsma-morzsákkal,
aztán a hangyazúgást elnyomod:

legyen ez a kézmozdulat talán
olyasmi szürkület, kiöntött méz,
amiben megkövül minden rovar,
hogy egyszer rájöjjön, kiköltöztél.

 

Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.


Főoldal

2018. július 26.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png