Pauljucsák Péter
A szerelőcsarnok
„...Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán
a művész, a kettős szárny közé lendítette testét,
és függve maradt a meglebegtetett levegőben...”
Daidalosz és Ikarosz
(Trencsényi-Waldapfel Imre)
leszálló por kifutó fényhasábok
betonpályán az éjjel végigömlött benzinfolt
fémhordók rozsdarúzsos szája tátog
halak szava a parton amit a csend eltitkolt
az égbolt isten felborult bárkája
a madarak kizuhannak s az aljzat-földfenék
felé pörögve mint szétszórt áldás a
zengő acéltetőhöz koppan a mennytörmelék
hangár a mellkas most – kifordult konzerv
temetőméhében kuporgó gyermekfűcsomók
a végtelen tér véget ért nagykoncert
ághúrjait pakolja kint egy megkésett bozót
Csengés
Ha minden hangot már kiéleztél,
sikolyokká súrlódtak az ágak,
végül repülőgép-sistergésbe
döföd a sípoló kabaládat:
valaki hív, érdes frekvencián,
erdők fülének vattacsendjéből,
valaki most a készülék mögé
utat tört, vagy csak elővették őt,
hogy ezt az üzenetet kell, s én épp
nyúlnék: „Vétel”, de zár a fák árnya,
ahogy a sötét bőrömig szűkül,
belefagyok a celofánjába.
Árnyék
Árnyékom,
egy részeg hajléktalan
ledobott kabátja,
a kövön fekszik.
Várja, hogy visszatérjek,
talán csak vizelni mentem el.
Önnön bűzébe takarózik,
figyeli a lüktető, bolyhos alakokat,
akik dongnak körülötte.
Lehetne ez egy olyan aluljáró,
ahová vissza lehet találni,
összefutó betonoszlopok
bordakosarába.
Lehetne ez egy olyan árnyék,
amit meg lehet keresni.
Fekszik valahol, felkapja fejét
minden közelítő cipőkoppanásra.
Súlytalanság
teletűzdelt a reggel varjúröptökkel
az apadó köd tűpárna
a távolban vonatok köhögnek
isten rágyújt egy újabb cigarettára
ezen a kialvatlan vidéken
feléd nyúló fák tűzerdejében
állsz ebben a szilárd őszi kékben
mint aki befagyott víz alatt ébred
végleg helyet foglalva
idetolt reggeli pillanat-székben
valaki tervet ködöt forralt ma
éppen ma éppen ma éppen
ahogy szólnak a vonathangkazetták
varjúhírek ahogy bámészkodsz
a feléd nyúló fák tűzerdejét cigarettát
isten elnyomja mára ennyi kávéhoz
a ködszőnyeg fölött távoli templom
bűvésztrükk levitál a levegőben
e szentfényvesztésben súlyod mit nyom
lebegsz vele felé lehetőleg
Zarándoklat
Végigveri a fény a földsávot,
ahogy vágtat, köd porzik utána,
rögökként szórja szét a színeket
patája ágra, kőre, ruhákra,
nyomában embersor kígyózik át,
a dombra öregedett templomot
telehordják zsolozsma-morzsákkal,
aztán a hangyazúgást elnyomod:
legyen ez a kézmozdulat talán
olyasmi szürkület, kiöntött méz,
amiben megkövül minden rovar,
hogy egyszer rájöjjön, kiköltöztél.
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.