Bék Timur
Szakadékokat keresünk
Mi létezik, mind a vég felé rohan.*
Kattanásra torzuló emlékeket gyűjtünk,
ezért nem tudjuk megérteni a tőlünk független dolgokat.
Más világokhoz kapcsolódunk
gyűröttfehér takarók alatt,
próbálunk egy magunkhoz hasonló, groteszk univerzummal egyesülni.
Egész testünket beborítja a felejtés átlátszó oldata,
mely a hideg napszéltől
teljesen megkeményedett.
Pikkelyesre száradt bőrünk alatt
az izmok nem képesek közelebb húzni egymáshoz a csontokat.
Gerincvelőnkben az emlékezés vágya melegszik,
s mi könnyeket izzadunk.
Zuhanni élünk –
Szakadékokat keresünk a magány fennsíkján,
a mélység érzete tesz minket boldoggá,
és a földet érés boldogtalanná.
Halálunk pillanatában végtelenül messzire kerül a valóság,
csak torz emlékeink sejtmagjaiba oldottan
maradnak meg fájó cafatjai.
Akkor megpróbálunk visszaemlékezni
az érintett univerzumokra,
és elhitetjük magunkkal,
hogy a világ nem csak azért fog hiányozni,
mert mi nem leszünk benne.
*Nick Cave
A bika monológja #1
Tizennégy szintje van a háznak.
A legfelsőről látni az égboltot, de a hosszú körfolyosókon végigfut a nedves őszi szél,
és a hideg elől az alsóbb szintekre kell menekülni.
A legalsóra csak nagyon ritkán jutok le. Egészen apró,
egyetlen szobából áll. Egy falap van benne kőtömbökre fektetve.
A fa puha és száraz,
könnyedén karcolok bele a körmömmel.
Idelent nem lehet fáklyát gyújtani, mert megfertőzi a levegőt,
fojtó lesz tőle, és bódító.
Kezeimmel kell kitapogatnom a véseteket, s amely már ismeretlen nekem, mintha más
karcolta volna a fába, azt elkaparom, és újat vések a helyére.
A falba nem lehet karcolni, de ha felsértem a bőröm, a vöröset el lehet kenni rajta.
Gyermekkoromban így jelöltem meg a folyosókat, szobákat és ajtókat, de
mostanra mindet kívülről ismerem.
A vendégeim nem jöhetnek a hetedik szint alá, mert annál lejjebb túl meleg van, és túl sötét.
Veszélyes sokáig lent maradni, megváltozok tőle.
A bőrömön habos lesz a verejték, a szám teljesen kiszárad,
a gondolataim pedig elsötétülnek, mint a fertőzött hús.
A peremhez értem.
A szomor
A szomor lassan eléri a falut.
Kerítésréseken szivárog át.
(Minden konyhára egyetlen kamra jut.)
A házfalakba vájja szemfogát.
A szomor kabátja szénporos, avítt,
a szomor nem ad magára sokat.
Szétrágja a főtér neuronjait,
szarvával szánt föl betonrostokat.
A szomor húrokra bontja a teret.
A szomortól a levegő ritka.
A húrokból fon egy szörnyű kötelet,
(Hideg a ház, padlásajtó nyitva.)
s egy nő gerincét, hogy bírja a telet,
fenyőgerendáig hosszabbítja.
Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.
