Versek

 

 BekTimur_meret.jpg

 

Bék Timur

 

Szakadékokat keresünk

 

            Mi létezik, mind a vég felé rohan.*

 

Kattanásra torzuló emlékeket gyűjtünk,
ezért nem tudjuk megérteni a tőlünk független dolgokat.
Más világokhoz kapcsolódunk
gyűröttfehér takarók alatt,
próbálunk egy magunkhoz hasonló, groteszk univerzummal egyesülni.

Egész testünket beborítja a felejtés átlátszó oldata,
mely a hideg napszéltől
teljesen megkeményedett.

Pikkelyesre száradt bőrünk alatt
az izmok nem képesek közelebb húzni egymáshoz a csontokat.
Gerincvelőnkben az emlékezés vágya melegszik,
s mi könnyeket izzadunk.

Zuhanni élünk –
Szakadékokat keresünk a magány fennsíkján,
a mélység érzete tesz minket boldoggá,
és a földet érés boldogtalanná.

Halálunk pillanatában végtelenül messzire kerül a valóság,
csak torz emlékeink sejtmagjaiba oldottan
maradnak meg fájó cafatjai.
Akkor megpróbálunk visszaemlékezni
az érintett univerzumokra,
és elhitetjük magunkkal,
hogy a világ nem csak azért fog hiányozni,
mert mi nem leszünk benne.

 

*Nick Cave

 

 

A bika monológja #1

 

Tizennégy szintje van a háznak.
A legfelsőről látni az égboltot, de a hosszú körfolyosókon végigfut a nedves őszi szél,
és a hideg elől az alsóbb szintekre kell menekülni.
A legalsóra csak nagyon ritkán jutok le. Egészen apró,
egyetlen szobából áll. Egy falap van benne kőtömbökre fektetve.
A fa puha és száraz,
könnyedén karcolok bele a körmömmel.
Idelent nem lehet fáklyát gyújtani, mert megfertőzi a levegőt,
fojtó lesz tőle, és bódító.
Kezeimmel kell kitapogatnom a véseteket, s amely már ismeretlen nekem, mintha más
karcolta volna a fába, azt elkaparom, és újat vések a helyére.
A falba nem lehet karcolni, de ha felsértem a bőröm, a vöröset el lehet kenni rajta.
Gyermekkoromban így jelöltem meg a folyosókat, szobákat és ajtókat, de
mostanra mindet kívülről ismerem.
A vendégeim nem jöhetnek a hetedik szint alá, mert annál lejjebb túl meleg van, és túl sötét.
Veszélyes sokáig lent maradni, megváltozok tőle.
A bőrömön habos lesz a verejték, a szám teljesen kiszárad,
a gondolataim pedig elsötétülnek, mint a fertőzött hús.
A peremhez értem.

 

 

A szomor



A szomor lassan eléri a falut.
Kerítésréseken szivárog át.
(Minden konyhára egyetlen kamra jut.)
A házfalakba vájja szemfogát.

A szomor kabátja szénporos, avítt,
a szomor nem ad magára sokat.
Szétrágja a főtér neuronjait,
szarvával szánt föl betonrostokat.

A szomor húrokra bontja a teret.
A szomortól a levegő ritka.
A húrokból fon egy szörnyű kötelet,
(Hideg a ház, padlásajtó nyitva.)
s egy nő gerincét, hogy bírja a telet,
fenyőgerendáig hosszabbítja.

 

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. március 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Könyvhétzáró irodalmi délután BékéscsabánKincsek cserélnek gazdát az Országos Széchényi KönyvtárbanTöbb mint háromszáz új kötet jelenik meg a 89. Ünnepi KönyvhétreIII. Kolorádó Fesztivál
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái
Versek
Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila verseiTurczi István verseiBeck Tamás versei
Prózák
Abafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái Haász János: Üzenet
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Arany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomábanProfán feltámadás, avagy heroikus újrakezdés
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA